Miért néztem vissza? – Egy magyar apa vallomása a döntésekről, bűntudatról és családról
– Miért nem tudsz egyszerűen csak kimenni az utcára vele? – csattant fel Kinga, miközben a konyhapultnak támaszkodva törölgette a könnyeit. A kora esti fény sápadtan szűrődött be a panel ablakán, a háttérben Marci, a fiunk, halk motyogással játszott a szőnyegen.
Nem válaszoltam. A torkomban gombóc volt, a kezem remegett. Már megint ugyanaz a vita. Már megint ugyanaz a fájdalom. És már megint ugyanaz a kérdés: miért néztem vissza azon a napon? Miért nem mentem csak tovább?
Azt mondják, mindenki életében van egy pillanat, amikor eldől minden. Nekem ez a pillanat egy esős májusi délutánon jött el, amikor a 7-es buszra vártam a Bosnyák téren. Kinga ott állt mellettem, szőke haja vizesen tapadt az arcára. Egy pillanatra egymásra néztünk, és én – ahelyett, hogy elfordultam volna – megszólítottam.
– Fázol? – kérdeztem akkor, és ő elnevette magát.
– Nem, csak várom, hogy végre jöjjön valami, ami elvisz innen – felelte.
Akkor még nem tudtam, hogy ez a valami én leszek. És hogy egyszer majd mindketten azt kívánjuk: bárcsak ne álltunk volna ott együtt azon az esős délutánon.
Az első évünk csodálatos volt. Együtt jártunk az ELTE-re, albérletben laktunk Zuglóban, esténként olcsó pizzát ettünk és nagyokat álmodtunk. Kinga mindig azt mondta: „Majd ha lesz egy kisfiunk, Marcinak fogjuk hívni.”
Aztán tényleg lett egy kisfiunk. Marci. Sötétbarna szemekkel, gödröcskékkel az arcán. Amikor először tartottam a karomban, azt hittem, nincs nálam boldogabb ember Budapesten.
De már a kórházban furcsán néztek ránk az orvosok. Kinga arca sápadt volt, amikor kijött a vizsgálóból.
– Azt mondják, valami nincs rendben a mozgásával – suttogta.
– Biztos csak túl óvatosak – próbáltam nyugtatni magam is.
De nem lett igazam. Marcinál izomtónus-zavart diagnosztizáltak. Cerebrális parézis. A szó úgy vágott belém, mint egy kés. Kinga zokogott éjszakánként, én pedig próbáltam erős maradni – de minden este úgy éreztem, mintha valaki egyre szorosabbra húzná a kötelet a mellkasom körül.
A családunk széthullott. Anyám azt mondta:
– Fiam, gondolj magatokra is! Egy ilyen gyerekkel sosem lesz normális életetek.
Kinga anyja csak annyit mondott:
– Az én lányom nem ezt érdemli.
De mi kitartottunk. Legalábbis eleinte. Minden pénzünket fejlesztésekre költöttük: Dévény-torna, logopédia, gyógyúszás. Kinga feladta az állását egy könyvelőirodában, én pedig túlóráztam egy informatikai cégnél. Minden nap ugyanaz: reggel fejlesztésre vinni Marcit, délután dolgozni menni, este hulla fáradtan összeesni.
A barátaink lassan eltűntek mellőlünk. Nem hívtak már grillpartira Szentendrére vagy közös kirándulásra a Pilisbe. Ha mégis találkoztunk valakivel a játszótéren vagy az orvosi rendelőben, mindig ugyanazokat a sajnálkozó tekinteteket kaptuk.
Egyik nap Kinga rám nézett:
– Szerinted miért pont velünk történt ez?
Nem tudtam válaszolni.
A legrosszabbak azok a hétvégék voltak, amikor mindenki más családokat látogatta vagy kirándult. Mi pedig otthon ültünk Marci tornaszőnyegénél és próbáltuk rávenni, hogy emelje fel a fejét vagy mozgassa meg a lábát.
Egy idő után már nem beszélgettünk egymással semmiről, csak Marciról és a terápiákról. A szerelem helyét átvette az aggódás és a fáradtság.
Egyik este Kinga kiborult:
– Te sosem viszed el őt sehova! Mindig rám hagyod! Félsz attól, hogy mit gondolnak mások?
– Nem félek – hazudtam –, csak fáradt vagyok.
De igazából rettegtem attól, hogy mások hogyan néznek ránk az utcán. Hogy látják-e rajtam: szégyellem magam? Hogy azt gondolják: biztos mi rontottunk el valamit?
Egyszer Marci szülinapján meghívtuk az unokatestvéreit is. A gyerekek futkároztak a lakásban, Marci pedig csak ült a szőnyegen és nézte őket. Kinga sírva rohant ki a fürdőszobába.
Anyám később félrehívott:
– Fiam… lehet még egy egészséges gyereketek is. Nem kellene ennyire ragaszkodni ehhez…
Felpofoztam volna legszívesebben. De csak annyit mondtam:
– Marci is a fiam.
Az évek teltek. Marci lassan fejlődött, de sosem fog tudni önállóan járni vagy beszélni. Kinga teljesen felőrlődött ebben az életben. Egyre többször veszekedtünk apróságokon is: ki viszi le a szemetet, ki főzi meg az ebédet, ki fizeti be a csekkeket.
Egyik este Kinga rám ordított:
– Ha most visszamehetnék az időben… lehet, hogy nem állnék meg azon a buszmegállóban!
Ez úgy fájt, mintha arcul csaptak volna.
Éjszakánként álmatlanul forgolódtam az ágyban. Néha elképzeltem: mi lett volna ha… Ha nem szólítom meg Kingát azon az esős délutánon? Ha csak továbbmegyek? Vajon boldogabb lenne most? Vajon lenne egy egészséges gyereke?
De aztán reggelente Marci rám mosolygott azokkal a nagy barna szemeivel – és minden bűntudatom ellenére tudtam: ő az én fiam.
A családunk végül széthullott. Kinga egy évvel ezelőtt beadta a válópert. Azt mondta:
– Nem bírom tovább ezt az életet. Szeretlek téged is meg Marcit is… de belepusztulok ebbe.
Most ketten vagyunk Marcival egy zuglói panelban. Minden nap elviszem őt fejlesztésre vagy sétálni a Városligetbe – már nem érdekelnek mások tekintetei. De esténként még mindig visszhangzik bennem Kinga utolsó mondata:
– Talán tényleg jobb lett volna csak továbbmenni…
Néha magamban kérdezem: vajon tényleg bűnt követtem el azzal, hogy visszanéztem? Vagy épp ez volt az egyetlen helyes döntés? Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak azt, amit nem tudtunk előre? Vagy örökké cipelni kell ezt a terhet?