„Miért nem vesztek észre?” – Egy magyar nő harca a láthatatlansággal, családi titkokkal és önmagával

– Miért nem halljátok, amit mondok? – kiáltottam elcsukló hangon a családi asztalnál, miközben anyám már a harmadik rántott húst rakta le a húgom, Dóra tányérjára, rám pedig csak futólag pillantott. Apám újságot olvasott, mintha semmi sem történt volna. A vasárnapi ebéd mindig ilyen volt: Dóra nevetése betöltötte a szobát, én pedig próbáltam valahogy része lenni a beszélgetésnek. De mintha átlátszó lennék.

Gyerekkorom óta kísértett ez az érzés. Dóra két évvel fiatalabb nálam, de mintha ő lenne a nagyobb: hangosabb, bátrabb, mindig mindent elért. Amikor ötödikes voltam, egy rajzversenyen első lettem – anyám csak annyit mondott: „Szép lett, de Dóra matekversenyen indult, az fontosabb.” Akkor tanultam meg, hogy hiába próbálok kitűnni, valahogy mindig háttérbe szorulok.

A gimnáziumban sem változott semmi. Dóra sportolt, én olvastam. Őt mindenki ismerte a városban, engem csak a könyvtáros néni. Egyetlen barátnőm volt, Eszter, aki néha átjött hozzánk tanulni. Egyik délután, amikor Eszterrel matekoztunk, anyám bejött a szobába: – Dóra hol van? – kérdezte. – Nem tudom – feleltem halkan. Anyám sóhajtott: – Mindig csak magaddal foglalkozol.

Azt hittem, ha elköltözöm Budapestre egyetemre, minden más lesz. De a láthatatlanság velem jött. Az albérletben három másik lánnyal laktam együtt, de ők összejártak bulizni, engem sosem hívtak. Az egyetemen is csak ültem hátul az előadásokon, jegyzeteltem, és reméltem, hogy egyszer majd valaki észrevesz.

Aztán jött Gergő. Ő volt az első fiú, aki tényleg figyelt rám. Legalábbis azt hittem. Egy szeminárium után odajött hozzám: – Te mindig ilyen csendes vagy? – kérdezte mosolyogva. Elpirultam. Hónapokig találkozgattunk. Aztán egy este bemutattam őt a családomnak. Anyám végigmérte Gergőt: – Hát… legalább nem olyan hangos, mint Dóra barátai – mondta fanyarul.

Aznap este Gergő megkérdezte: – Miért vagy mindig ilyen feszült otthon? – Mert itt sosem hallanak meg – suttogtam.

A következő hetekben egyre többet veszekedtünk Gergővel. Mindig azt mondta: „Több önbizalom kellene neked.” De hogyan legyen önbizalmam, ha egész életemben azt éreztem: nem számítok?

Egy nap Dóra felhívott: – Segítenél költözni? – kérdezte. Persze igent mondtam. Amikor átmentem hozzá, anyám már ott pakolta a dobozokat. – Jaj de jó, hogy jöttél! – mondta anyám Dórának. Engem csak annyival üdvözölt: – Szia.

Hazafelé sírtam a villamoson. Eszternek írtam egy üzenetet: „Szerinted tényleg lehet valaki ennyire jelentéktelen?” Visszaírt: „Nem vagy az. Csak rossz helyen keresed a visszaigazolást.”

A következő hetekben próbáltam változtatni. Elmentem egy önismereti csoportra a kerületi művelődési házba. Ott ültem körben idegenekkel, akik mind ugyanazt érezték: hogy nem veszik őket komolyan otthon vagy a munkahelyükön.

Egyik este hazamentem vidékre apám születésnapjára. A család már ott volt; Dóra új barátja is. Mindenki nevetett, csak én ültem csendben. Egyszer csak apám rám nézett: – Na, mesélj valamit magadról! Meglepődtem. Elkezdtem beszélni az egyetemi projektemről, de Dóra közbevágott: – Képzeljétek, engem felvettek egy új munkahelyre! Mindenki rá figyelt.

Felálltam az asztaltól és kimentem az udvarra. Anyám utánam jött: – Mi bajod van már megint? – kérdezte türelmetlenül.
– Elegem van abból, hogy sosem hallotok meg! Hogy mindig csak Dóra számít! – kiabáltam sírva.
– Ne hisztizz már! Mindig ilyen érzékeny voltál…

Aznap este összepakoltam és visszamentem Budapestre. Napokig nem beszéltem senkivel.

Aztán egy hét múlva csörgött a telefonom: apám hívott.
– Kislányom… igazad van. Sajnálom, hogy nem figyeltünk rád eléggé.
Meglepődtem. Nem tudtam mit mondani.
– Anyád is aggódik érted… csak hát… Dóra mindig annyira igényelte a figyelmet…
– És én? Nekem nem volt rá szükségem? – kérdeztem remegő hangon.
– Dehogynem… csak valahogy elsiklottunk feletted.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki kimondta otthon: hibáztak velem szemben.

Nem oldódott meg minden egy csapásra. Anyám továbbra is Dórát helyezte előtérbe, de apám néha rám írt Messengeren: „Hogy vagy?” Eszterrel többet találkoztam; ő lett az első ember az életemben, aki tényleg meghallgatott.

Gergővel szakítottunk végül; rájöttem, hogy nem akarom többé bizonygatni senkinek sem az értékemet.

Most 29 éves vagyok. Egy kis könyvesboltban dolgozom Zuglóban; szeretem azt a csendet és azt a pár törzsvásárlót, akik már névről ismernek.

Néha még mindig fáj, amikor Dóra sikereiről hallok anyámtól telefonban. De már nem akarok látható lenni azoknak, akik sosem akartak igazán látni.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: lehet-e boldog az ember akkor is, ha sosem lesz főszereplő a saját családjában?

Ti mit gondoltok? Lehet-e valaha igazán kitörni abból a szerepből, amit mások osztanak ránk gyerekkorunk óta?