„Miért nem tudsz végre felnőni?” – Egy magyar családanya harca a saját életéért
– Miért nem tudsz végre felnőni? – csattant fel anyám, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A kanál hangosan koppant az edény oldalán, mintha ezzel is nyomatékosítani akarná a szavait. Én ott álltam a konyhaajtóban, harminchárom évesen, kétgyerekes anyaként, és úgy éreztem magam, mintha tizenhat lennék.
– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de már késő volt. A család többi tagja – apám, a bátyám, sőt még a férjem, Gábor is – mind felém fordultak. Anyám szeme villogott.
– Ne kérlek! Mindig csak a kifogások! Hogy lehet az, hogy még mindig nem tudod rendesen vezetni a háztartást? Régen bezzeg én már három műszakban dolgoztam, és mégis minden ragyogott! – folytatta, hangja egyre élesebb lett.
A gyerekek – Bence és Lili – csendben ültek az asztalnál. Lili az ölembe akart bújni, de anyám pillantása megállította. Gábor zavartan piszkálta a telefonját. A bátyám, Zoli, csak a fejét csóválta.
– Nem értem, miért kell mindig mindent túlreagálnod – szólt közbe Zoli. – Anya csak segíteni akar.
– Segíteni? – szaladt fel bennem a düh. – Az segítés, ha minden döntésemet megkérdőjelezi? Ha minden vasárnap azt hallgatom, hogy semmit sem csinálok jól?
Anyám felhorkant.
– Ha nem tetszik, menj haza! De akkor ne várd el, hogy majd én főzök rád!
– Nem is várom el! – kiáltottam vissza. – De legalább egyszer mondhatnád azt, hogy büszke vagy rám!
Csend lett. A húsleves illata keveredett a feszültséggel. Apám köhintett.
– Na jó, elég volt ebből – mondta halkan. – Mindenkinek nehéz mostanában.
De anyám nem hagyta annyiban.
– Tudod mit? Ha már így állunk, akkor beszéljünk komolyan! Mi lesz veletek? Gábor alig keres valamit, te meg csak részmunkaidőben dolgozol. Hogy gondoljátok ezt hosszú távon? A gyerekeknek is kell majd valami jövő!
Gábor végre felnézett.
– Erzsi néni…
– Ne nénizz engem! – vágott közbe anyám. – Az én lányomról van szó!
Éreztem, ahogy elönt a szégyen és a harag egyszerre. Mindig ez van: ha Gábor próbál megvédeni, anyám még jobban nekem esik. Ha én szólalok meg, akkor hisztisnek bélyegeznek. És közben mindenki úgy tesz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Aztán Lili megszólalt:
– Anya, miért sírsz?
Csak akkor vettem észre, hogy tényleg sírok. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Anyám arca megenyhült egy pillanatra, de aztán újra kemény lett.
– Látod? Ezért nem szabad mindent magadra venni! Az élet nem habos torta!
Ekkor felálltam.
– Elég volt! Hazamegyünk! – jelentettem ki remegő hangon.
Gábor gyorsan összepakolta a gyerekek kabátját. Anyám utánunk szólt:
– Majd meglátod! Egyszer még visszasírod ezt az időt!
Az autóban csend volt. Bence az ablakon bámult kifelé.
– Anya… tényleg mindent rosszul csinálsz? – kérdezte halkan.
Összeszorult a szívem.
– Nem, kisfiam. Csak néha nehéz megfelelni mindenkinek.
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Gábor átölelt.
– Ne foglalkozz vele. Te vagy a legjobb anya és feleség.
De én nem tudtam elhinni. Anyám szavai visszhangoztak bennem: „Mi lesz veletek?” „Nem vagy elég jó!”
Másnap reggel Zoli felhívott.
– Ne haragudj anyára… Tudod, milyen. Csak aggódik érted.
– Tudom – sóhajtottam. – De miért kell ezt mindig így csinálnia?
– Mert őt is így nevelték…
És ekkor rájöttem: talán sosem fogom tudni teljesen levetkőzni ezt a családi mintát. Talán mindig lesz egy hang bennem, ami azt mondja: „Nem vagy elég jó.” De legalább már tudom: ez nem az én hangom. Ez anyámé. És nekem jogom van másképp élni.
Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.
– Szeretném, ha mostantól kevesebbet járnánk át anyuékhoz vasárnaponként – mondtam óvatosan.
Gábor bólintott.
– Nekem is sok ez már…
És így is lett. Hetekig nem mentünk át. Anyám először sértődött volt, aztán egyre többször hívogatott telefonon.
– Mi van veletek? Miért nem jöttök? Talán már nem is szerettek?
Nehéz volt ellenállni a bűntudatkeltésnek. De kitartottam. A gyerekek is felszabadultabbak lettek otthon. Egyik este Lili odabújt hozzám:
– Anya, most már nem sírsz olyan sokat.
Elmosolyodtam.
– Mert most már tudom: elég jó vagyok így is.
Pár hét múlva anyám váratlanul beállított hozzánk egy tál pogácsával.
– Csak megnézem, hogy éltek… – mondta zavartan.
Leültünk teázni. Nem beszéltünk a múltról. Csak ültünk egymás mellett csendben. És én először éreztem azt: talán egyszer tényleg felnövök végre…
De vajon lehet-e valaha teljesen szabadulni attól a hangos belső kritikustól, amit a család ültetett belénk? Ti mit gondoltok: tényleg képesek vagyunk kitörni ebből az ördögi körből?