Miért lakhat itt az anyósom, de az én anyám nem? – Egy magyar család drámája a négy fal között

– Miért lakhat itt az anyád, de az enyém nem? – csattant fel Gábor hangja, ahogy becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtót. A csempe visszhangozta a dühét, én pedig ott álltam a konyhában, kezemben egy félig meghámozott krumplival, és úgy éreztem, mintha valaki hirtelen elvette volna alólam a talajt.

Azt hittem, hogy a legrosszabb napom akkor volt, amikor az anyósom, Ilona néni, két bőrönddel és egy hatalmas szatyor házi lekvárral megjelent az ajtónkban. De tévedtem. A legrosszabb napom most van, amikor a férjem már nem mellettem áll, hanem velem szemben. És mindez egyetlen kérdés miatt: miért lakhat itt az ő anyja, de az enyém nem?

Ilona néni három hete költözött hozzánk. Elvileg csak addig marad, amíg „rendbe jön a dereka” – legalábbis ezt mondta Gábor, amikor egyik este halkan közölte velem: „Anyámnak most szüksége van ránk.” De Ilona néni dereka csodával határos módon minden nap egyre jobban fáj, amikor szóba kerülne a hazaköltözés. Viszont ha piacra kell menni vagy a szomszéd Marika nénivel pletykálni, akkor hirtelen makkegészséges.

Az én anyám, Margit, vidéken él. Ritkán látjuk egymást – ő még dolgozik a helyi könyvtárban, és csak nagy ritkán tud feljönni Budapestre. Amikor jön, mindig nálunk alszik. Soha nem marad tovább három napnál, és soha nem szól bele semmibe. Megölel, megdicséri a főztömet, játszik az unokákkal, aztán csendben hazamegy.

Ilona néni viszont… ő mindenbe beleszól. Hogy miért nem főzök rendes húslevest vasárnaponként. Hogy minek dolgozom annyit – „egy nőnek a család az első!” –, hogy miért engedem a gyerekeket pizsamában reggelizni. Hogy Gábor miért mosogat – „férfi kézbe nem való a szivacs!” –, hogy miért nem vasalom ki minden nap az ingeit.

Az első héten még próbáltam türelmes lenni. A második héten már csak számoltam vissza a napokat. A harmadik héten pedig… hát, most itt tartunk.

– Az én anyám legalább nem rendezkedik be nálunk hónapokra! – vágtam vissza Gábornak remegő hangon.
– De hát Margit néni is itt alszik, amikor jön! – csattant fel.
– Igen, két napig! És soha nem mondja meg neked, hogyan kellene élned!
– Anyám csak segíteni akar! – védte Ilona nénit.
– Segíteni? Tegnap kidobta a spenótomat, mert szerinte „az ilyen zöld trutyi nem étel”! Elpakolta a gyógyszereimet, mert szerinte „fiatal asszonynak nincs szüksége ilyenekre”! És ma reggel azt mondta Annának, hogy „anya biztos azért ideges, mert nem tud rendesen főzni”!

A kislányom sírva jött hozzám az oviból. A fiam már csak morogva vonul el mellettem. Én pedig egyre inkább úgy érzem magam ebben a lakásban, mintha vendég lennék – vagy inkább betolakodó.

A legrosszabb azonban az este volt. Amikor Gábor leült mellém a kanapéra – Ilona néni már elvonult „pihenni”, de hallottam, hogy a szobájában telefonál –, és halkan azt mondta:
– Szerintem túlreagálod. Anyám csak aggódik értünk.
– Értünk? Vagy inkább magáért?
– Ne légy igazságtalan! Az én anyám mindig mindent megtett értünk. Most is csak segíteni akar.
– És én? Én mikor számítok?

Csend lett. A tévében valami gagyi sorozat ment, de egyikünk sem figyelt rá. Aztán Gábor felállt és kiment cigizni az erkélyre. Egyedül maradtam.

Másnap reggel Ilona néni már hatkor zörgött a konyhában. Mire kimentem, már főtt a húsleves (csak mert szerinte „az igazi magyar házban minden vasárnap húsleves van”), és közölte:
– Kati drágám, ma el kéne menned Annával orvoshoz. Sápadt szegényke. Biztosan túl sokat dolgozol, azért ilyenek a gyerekek.
– Köszönöm az aggódást – próbáltam nyugodtan mondani –, de Anna teljesen jól van.
– Hát persze… de tudod, én már láttam egyet s mást az életben.

Aztán egész nap úgy éreztem magam, mint egy rossz tanuló az iskolában. Ilona néni minden mozdulatomat figyelte. Ha leültem pihenni öt percre, sóhajtott egy nagyot: „Régen bezzeg nem volt ennyi pihenés!” Ha dolgoztam home office-ban, hangosan telefonált a nappaliban: „Képzeld Marika, most is csak ül és nyomkodja azt a gépet… hát ilyen világot élünk!”

Este Gábor megint nekem esett:
– Miért nem tudsz kijönni anyámmal?
– Mert ő nem akar kijönni velem! Csak irányítani akar!
– Ugyan már… biztos csak félreérted.

És ekkor robbantam:
– Ha holnap reggel még itt lesz az anyád, összepakolok és elmegyek Annával anyuhoz! Elegem van abból, hogy mindenki más fontosabb ebben a házban nálad!

Gábor döbbenten nézett rám. Talán először látta rajtam igazán azt a kétségbeesést és dühöt, amit hónapok óta cipelek magamban.

Az éjszaka alig aludtam valamit. Hallottam Ilona néni horkolását a vendégszobából – mintha direkt csinálná –, hallottam Gábor sóhajtozását is. Hajnalban felkeltem és leültem egy bögre teával az ablakhoz. Néztem a pesti háztetőket és azon gondolkodtam: tényleg túlreagálom? Tényleg én vagyok az önző?

De aztán eszembe jutottak azok az esték gyerekkoromból, amikor anyám mesélt nekem arról, hogy „egy nőnek is joga van saját élethez”. Hogy nem kell mindent eltűrni csak azért, mert „így szokás” vagy „ez a család érdeke”.

Reggel összepakoltam pár ruhát Annának és magamnak. Amikor Gábor meglátta a bőröndöt az előszobában, elsápadt.
– Ezt most komolyan gondolod?
– Igen – mondtam halkan. – Vagy te állsz mellém végre… vagy én megyek el.

Ilona néni kijött pizsamában:
– Mi ez itt? Hová készültök?
– Haza – mondtam neki nyugodtan. – Oda, ahol nem kell minden percben megfelelnem valaki másnak.

Gábor sokáig csak állt némán. Végül odalépett hozzám és azt mondta:
– Anyu… most már tényleg haza kéne menned.

Ilona néni megsértődött – napokig nem szólt hozzám –, de végül összepakolt és hazament. A lakásban csend lett. De ez már nem az a csend volt, mint régen: ez most inkább üres volt és fájdalmas.

Azóta is sokszor gondolkodom: vajon tényleg jól tettem? Meddig kell tűrnie egy nőnek? Hol húzódik a határ segítés és beavatkozás között? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet úgy családot építeni Magyarországon 2024-ben, hogy közben önmagunk maradjunk?