„Mi lesz a vacsora, miért nincs még kész semmi?” – Amikor a család túl kényelmes lesz, ideje bezárni a boltot

– Mi lesz a vacsora, miért nincs még kész semmi? – kérdezte Bence, az unokatestvérem, miközben belépett a konyhába, ahol éppen a húslevest kavargattam. Az órára pillantottam: fél hét volt, és a család már gyülekezett a nappaliban. A gyomrom görcsbe rándult.

– Még fő a leves, Bence – válaszoltam fáradtan. – Ha segítenél, hamarabb kész lennénk.

Ő csak legyintett, és lehuppant a kanapéra Kamilla mellé. Kamilla… régen minden titkomat megosztottam vele. Gyerekkorunkban együtt játszottunk a nagymama kertjében, együtt lestük a csillagokat nyári estéken. Most viszont úgy éreztem, mintha idegenek lennénk egymásnak.

A családi vacsorák mindig nálam voltak az utóbbi időben. Anyám halála óta valahogy rám ragadt a házigazda szerepe. Eleinte örültem neki: úgy éreztem, így tarthatom össze a családot. De mostanra mindenki természetesnek vette, hogy nálam van terített asztal, meleg étel, tiszta lakás. Segítséget soha senki nem ajánlott fel.

– Kamilla, kérlek, teríts meg! – szóltam ki a nappaliba.

– Majd mindjárt – válaszolta kelletlenül, és tovább pötyögött a telefonján.

A konyhában egy pillanatra megálltam. A kanál remegett a kezemben. Vajon mikor lettem én a család cselédje? Miért érzem magam láthatatlannak? Aztán meghallottam Kamilla hangját:

– Amúgy is, minek ennyit főzni? Elég lenne egy pizza is.

Bence felnevetett. – Ja, vagy rendeljünk valamit! Ez már nem a nagymama kora.

A szívem összeszorult. Ezek az emberek tényleg nem értik, mennyi munka van ebben? Hogy nekem ez fontos? Hogy próbálom életben tartani azt a kevés családi hagyományt, ami még megmaradt?

A vacsora végül elkészült. Az asztal körül ülve mindenki csak a telefonját nyomkodta vagy egymással beszélgetett – velem alig váltottak szót. Kamilla egyszer sem nézett rám. Bence csak annyit mondott:

– A húsleves kicsit sós lett.

A kanalat letettem. – Ha nem ízlik, legközelebb főzz te – mondtam halkan.

Kamilla felkapta a fejét. – Most mi bajod van? Mindig ilyen érzékeny vagy mostanában.

– Az a bajom – mondtam remegő hangon –, hogy mindenki elvárja tőlem, hogy mindent megcsináljak, de senki nem segít. Senki nem kérdezi meg, hogy vagyok. Csak jöttök, esztek, aztán mentek tovább.

A szobában csend lett. Kamilla zavartan nézett rám.

– Ne haragudj már… csak megszoktuk, hogy te mindent elintézel.

Bence vállat vont. – Ez így szokás nálunk.

– De én már nem bírom – tört ki belőlem. – Nem akarok többé mindent egyedül csinálni! Ha ez így megy tovább, többé nem lesznek vacsorák nálam.

Kamilla arca elkomorult. – Ezt komolyan mondod?

– Igen – feleltem határozottan. – Vagy segítetek, vagy vége.

Aznap este először éreztem magam szabadnak. Mintha egy súly esett volna le rólam. A többiek csendben összepakoltak és elmentek. Kamilla az ajtóban visszafordult:

– Sajnálom… tényleg nem akartunk megbántani.

Bólintottam, de tudtam: valami végleg megváltozott köztünk.

Azóta eltelt pár hét. Nem volt újabb családi vacsora nálam. Kamilla néha ír egy-egy üzenetet, de már nem olyan közvetlenek ezek a beszélgetések. Néha hiányzik az összetartozás érzése – de végre nem érzem magam kihasználva.

Vajon tényleg ennyire nehéz tiszteletben tartani egymás határait? Miért olyan természetes sokaknak, hogy valaki mindig mindent elintéz helyettük? Ti mit tennétek a helyemben?