Második esély a szerelemre hetven felett – Erzsébet története

– Anyu, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Zsuzsa, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a teáját kavargatta. A hangja remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a döbbenettől.

A szívem hevesen vert. Hetvenhárom éves vagyok, és most először érzem azt, hogy valami igazán fontosat kell megvédenem. A kezem remegett, ahogy az asztal szélét markoltam.

– Igen, Zsuzsa. Komolyan gondolom. Szeretem Lajost.

A lányom arca eltorzult. – De hát alig ismered! És mit fognak szólni a szomszédok? Az unokáid? Apa emlékét így akarod meggyalázni?

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg őszi eső. Az ablakon túl a novemberi szél cibálta a kopasz ágakat. A férjem, András tíz éve halt meg. Azóta minden nap ugyanaz: reggel kávé, piac, ebéd főzés egyedül, délután séta a parkban, este híradó. Néha Zsuzsa vagy az unokák meglátogatnak, de legtöbbször csak a csend marad velem.

Lajost a könyvtárban ismertem meg. Ő is özvegy, hetvenhat éves. Először csak a könyvek miatt beszélgettünk – mindketten szeretjük Móriczot és Kosztolányit –, aztán egyre többször találkoztunk. Egy nap elhívott sétálni a Városligetbe. Olyan izgatott voltam, mint húszévesen. A kezem beleizzadt a kabátzsebembe rejtett zsebkendőbe.

Az első csókunk után napokig nem tudtam aludni. Úgy éreztem magam, mintha újra fiatal lennék. De ahogy telt az idő, egyre jobban féltem attól, mit szól majd a családom.

Zsuzsa nem tudja elengedni apát. Mintha azt hinné, hogy ha én boldog vagyok, azzal elárulom őt. Pedig András mindig azt mondta: „Erzsikém, ne maradj egyedül, ha én már nem leszek.” Akkor csak legyintettem.

Most itt ülök a konyhában, és próbálom megmagyarázni a lányomnak azt, amit magamnak is nehéz elfogadni: hogy még mindig vágyom valakire, hogy még mindig képes vagyok szeretni.

– Nem akarom apát elfelejteni – mondtam halkan. – De nem bírom tovább ezt az ürességet.

Zsuzsa felállt, és idegesen járkált fel-alá. – És ha Lajos csak kihasznál? Vagy beteg lesz? Neked kell majd ápolni! Gondoltál erre?

– Gondoltam – feleltem csendesen. – De nem félek tőle. Inkább vállalom a kockázatot, mint hogy továbbra is csak létezzek.

Aznap este Lajos felhívott.

– Erzsi, minden rendben? Nagyon hallgatag voltál ma.

– A lányom… nehezen viseli – sóhajtottam.

– Ha akarod, visszalépek – mondta halkan.

– Nem akarom – vágtam rá gyorsan. – Szükségem van rád.

A következő hetekben Zsuzsa egyre ritkábban keresett. Az unokáim is furcsán viselkedtek; mintha szégyellnének miattam. A templomban is összesúgtak mögöttem az asszonyok: „Nézd már az Erzsit! Hetven felett szerelmeskedik!”

Volt egy pillanat, amikor majdnem feladtam. Egy vasárnap délután Lajos nálam volt; együtt főztünk paprikás krumplit. Egyszer csak megszólalt:

– Erzsi, ha túl nagy teher vagyok neked… én megértem.

Ránéztem. A szeme sarkában könny csillogott.

– Nem te vagy teher – mondtam. – Hanem az emberek véleménye.

Akkor döntöttem el: nem hagyom magam. Nem fogom engedni, hogy mások szabják meg az életemet.

Egy hónappal később meghívtam Zsuzsát és az unokákat vasárnapi ebédre. Lajos is ott volt. Feszült csend ült az asztalra; csak a kanalak csörrentek néha.

Végül Zsuzsa törte meg a csendet:

– Anyu… látom rajtad, hogy boldogabb vagy.

Bólintottam.

– Az vagyok.

Hosszú percekig nézett rám. Aztán odajött, és átölelt.

– Akkor én is boldog leszek miattad.

Azóta eltelt fél év. Még mindig vannak nehéz napok; néha kételkedem magamban, néha félek a jövőtől. De Lajos mellett újra érzem: élek.

Vajon hányan merik még hetven felett is vállalni a boldogságot? Miért kellene lemondanunk róla csak azért, mert mások szerint már „nem illik”? Ti mit tennétek a helyemben?