Más gyerekét elfogadni: Az én harcom a szeretettel és előítéletekkel

– Anya, kérlek, legalább próbáld megismerni őt, mielőtt ítélkezel! – Gábor hangja visszhangzott a konyhában, miközben én a lisztes kezemmel görcsösen dagasztottam a kenyeret. Mintha azzal, hogy a tésztát gyúrom, a gondolataimat is kisimíthatnám. De nem ment. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az én fiam, az én büszkeségem, egy olyan nőt hoz haza, akinek már van egy gyereke. A fejemben minden egyszerű volt: Gábor majd talál egy rendes lányt innen a faluból, összeházasodnak, lesznek unokáim, és együtt ünnepeljük a karácsonyt, mint ahogy mi is tettük anyámmal és apámmal.

De az élet nem mese. Gábor az egyetemen ismerte meg Katát. Kata elvált, és van egy ötéves kislánya, Lili. Amikor először jöttek hozzánk, a szívem olyan nehéz volt, mintha követ cipelnék. Kata kedves volt, csendes, Lili pedig mögötte bújt meg, szorította az anyja kezét. Nem tudtam mit mondani. – Kérsz egy kis szörpöt? – kérdeztem tőle, de csak nagy barna szemekkel nézett rám.

Este leültem a férjemmel, Bélával a nappaliban. – Nem tudom, Béla… Szerinted ez jó lesz Gábornak? Fiatal még, találhatna valakit… terhek nélkül. – Béla rám nézett a szemüvege fölött. – Zsuzsa, egy gyerek nem teher. Kata rendes lány. Nem látod, mennyire szereti Gábort? – Megvontam a vállam. – Látom, de… Mit fog mondani a falu? Mit mond majd anyád?

A következő hetekben próbáltam megszokni a gondolatot, hogy talán olyan unokám lesz, aki nem Gábor vére. A barátnőim suttogtak a boltban: – Hallottad? Zsuzsa fia elvált nővel jár! És annak még gyereke is van! – Szégyent éreztem, de dühöt is – kik ők, hogy ítélkezzenek?

Egy délután épp a muskátlikat locsoltam az udvaron, amikor Lili odajött hozzám. – Zsuzsa néni, segíthetek? – Meglepődtem. – Persze, kicsim. Tartsd nekem ezt a kannát! – Rám mosolygott úgy, hogy megolvadt bennem valami. Ez volt az első pillanat, amikor melegséget éreztem iránta.

Aztán jöttek a nehézségek. Gábor és Kata úgy döntöttek, amíg nem tudnak saját lakást venni, hozzánk költöznek. Megváltozott minden: rajzok a falon, játékok a folyosón, Kata főzte a lecsót paprikás helyett. Egy este vacsoránál Lili véletlenül kiborította a levest az asztalra. – Lili! – kiáltottam rá élesebben, mint akartam. A kislány sírva rohant be a szobájába.

Gábor csalódottan nézett rám. – Anya, nem tehet róla, hogy nem vagyunk rokonok vér szerint. De lehetne az szív szerint is. – Ezek a szavak arcul csaptak.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Eszembe jutott a saját gyerekkorom itt a faluban. Engem is pletykáltak, amikor Bélával összeházasodtam – azt mondták, nem idevalósi fiúval állok össze. És tessék: harminc éve együtt vagyunk.

Másnap reggel bekopogtam Lili szobájába. Leültem mellé az ágyra. – Tudod, Lili… Én is voltam új ebben a házban. Féltem attól, hogy szeretni fognak-e majd itt engem. – Rám nézett könnyes szemmel. – És te szeretsz engem? – kérdezte halkan.

Gombóc lett a torkomban. – Minden nap tanulom szeretni egy kicsit jobban. – Erősen átölelt és akkor tudtam: ennek a gyereknek szeretetre van szüksége mindenek felett.

Nem lett könnyebb. Az anyósom, Marika néni nem rejtette véka alá az ellenszenvét: – Zsuzsa, mit művelsz? Unoka az csak vérből lehet! Szégyen! – De már nem érdekelt mások véleménye.

Egy nap Kata sírva jött haza: elbocsátották az iskolából létszámleépítés miatt. Gábor két helyen dolgozott, hogy eltartsa őket. Néztem őket és rájöttem: ezek ketten bátrabbak nálam valaha is voltam.

Több időt töltöttem Lilivel: megtanítottam sütit sütni, kertészkedni. Ha valaki kérdezte tőlem: ki ez a kislány neked? Csak annyit mondtam: ő az én napsugaram eső után.

Lassan eltűntek a határok „miénk” és „övéik” között.

Lili hatodik születésnapjára tortát sütöttem neki: „A mi Lilinknek – szeretünk!” Amikor meglátta a tortát, odarohant hozzám: – Nagyi! – Először hívott így.

Könnyek szöktek a szemembe mindenki előtt. Gábor és Kata büszkén néztek rám.

Ma már tudom: a szeretetnek nincsenek szabályai vagy határai. Nem számít kié a vér – csak az számít, kié lett a szíved.

Néha elgondolkodom: Hányan hagyjuk ki az életünk boldogságát csak azért, mert félünk attól, mit mondanak mások? Lehetünk-e igazi család anélkül, hogy megnyitnánk a szívünket azoknak is, akik váratlanul lépnek be az életünkbe?