„Már nem vagy az anyám” – Egy magyar anya és lánya drámája a családi hűtlenségről és elengedésről

– Ne gyere közelebb! – A hangja éles volt, mint a kés. Az Intersparban álltam, a polcok között, a kosaramban két kiló liszt, egy doboz tej, és a szívem, ami hirtelen a torkomban dobogott.

– Réka, kérlek… – próbáltam halkan, de ő már elfordult. A férfi, aki mellette állt – Gábor –, szorosan fogta a karját. Réka lesütötte a szemét, mintha szégyellné, hogy egyáltalán megszólítottam.

– Már nem vagy az anyám – mondta halkan, de minden szava úgy vágott belém, mintha pofon csapott volna.

Ott, a tejtermékek és konzervek között, mintha mindenki engem nézett volna. De senki sem tudta, hogy húsz évem van ebben a lányban. Húsz év magány, lemondás, éjszakai műszakok a kórházban, hogy neki legyen cipője, tankönyve, jövője.

Akkor kezdődött minden, amikor Réka megszületett. Huszonegy voltam, egyedülálló anya. Az apja, Tamás, már a terhesség alatt is csak néha jött el hozzám. Amikor Réka három hónapos lett, Tamás végleg eltűnt. Anyám akkor már halott volt, apám meg sosem volt igazán jelen az életemben. Egyedül maradtam egy zuglói panelban, egy síró csecsemővel és egy üres hűtővel.

Azt mondják, a magyar nők erősek. Én is az akartam lenni. Hajnalban takarítottam egy irodaházban, délután a Szent István kórházban voltam ápolónő. Réka bölcsibe járt, aztán oviba. Néha annyira fáradt voltam, hogy elaludtam a villamoson hazafelé.

De minden forintot félretettem neki. Nem vettem magamnak új kabátot tíz évig. Nem volt nyaralásunk Balatonon sem – csak a játszótér meg a közeli park. De Réka okos volt, szorgalmas. Mindig ötösöket hozott haza.

– Anya, ha nagy leszek, orvos akarok lenni! – mondta egyszer elsőben.

– Akkor tanulj szorgalmasan! – simogattam meg a haját.

Azt hittem, mindent jól csinálok. Hogy majd egyszer büszke lesz rám.

A gimnáziumban már kezdett eltávolodni tőlem. Barátnők jöttek-mentek – Dóri, Zsófi –, de én mindig háttérbe szorultam. Aztán felvették az orvosira Pécsre. Büszke voltam rá, még ha tudtam is: ez azt jelenti, hogy elmegy otthonról.

Az első évben még minden hétvégén hazajött. Főztem neki rakott krumplit, palacsintát. Mesélt az egyetemről, nevetett velem.

Aztán megjelent Gábor. Tíz évvel idősebb nála, elvált férfi két gyerekkel. Már az első találkozáskor rossz érzésem volt vele kapcsolatban.

– Réka, biztos vagy benne? – kérdeztem óvatosan.

– Anya! Ne szólj bele! Felnőtt vagyok! – csattant fel.

Gábor mindig udvarias volt velem – túl udvarias. De amikor Réka nem volt ott, hideg pillantást vetett rám.

Egyre ritkábban jött haza. Ha hívtam telefonon:

– Most nem érek rá… Gáborral vagyok…

Aztán egy nap váratlanul bejelentette:

– Anya, összeköltözünk Gáborral.

– De hát alig ismered! – próbáltam tiltakozni.

– Mindig csak parancsolgatsz! Soha nem hagytad, hogy saját életem legyen!

Ez volt az első alkalom, hogy igazán összevesztünk. Napokig sírtam utána. A munkahelyemen is észrevették:

– Minden rendben otthon? – kérdezte Marika néni a nővérszobában.

Csak legyintettem.

Réka elköltözött Gáborhoz egy panelba Kelenföldön. Onnantól kezdve mintha fal lett volna köztünk. Ha hívtam: „Majd visszahívlak.” Ha írtam: „Elfoglalt vagyok.”

Egy nap aztán Gábor felhívott:

– Kérem, ne zavarja Rékát többet! Felnőtt nő már. Nem kell anyáskodni felette!

Letettem a telefont és remegtem a dühtől és félelemtől. Mi történik vele? Miért nem beszél velem?

Aztán jöttek a pletykák: Gábor féltékeny típus. Rékát minden barátnőjétől elszigetelte. Még az egyetemre is alig engedte el.

Próbáltam beszélni vele:

– Réka, kérlek… ha baj van…

– Semmi közöd hozzá! – vágta rám az ajtót.

A karácsonyokat egyedül töltöttem. A munkahelyen is csak irigykedve néztem a kolléganőket:

– Az én fiamék jönnek holnap…
– Az unokám már jár!

Nekem csak egy üres lakás jutott és néhány régi fénykép Rékáról kislányként.

Két év telt el így. Néha láttam őt a Facebookon – de már letiltott engem is.

Aztán jött az a nap az Intersparban.

– Már nem vagy az anyám – mondta ki újra.

Gábor diadalmasan nézett rám.

Hazamentem és órákig ültem a konyhaasztal mellett. Elővettem Réka régi rajzait: „Anya, szeretlek!” – írta rá hatévesen.

Hol rontottam el? Túl sokat akartam? Túl keveset? Miért hiszi el egy idegen férfinak azt, amit rólam mond?

Egy hét múlva Marika néni megállított a folyosón:

– Hallottad? Réka abbahagyta az egyetemet…

Összeszorult a szívem. Felhívtam újra – semmi válasz.

Végül levelet írtam neki:
„Drága Rékám! Bármit mondanak rólam vagy neked: én mindig szeretni foglak. Ha egyszer szükséged lesz rám – tudod hol találsz.”

Nem jött válasz.

Azóta minden este meggyújtok egy gyertyát az ablakban. Hátha egyszer hazatalál hozzám…

Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden bizalom elveszett? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be? Várom a válaszokat…