„Mami, ha nem fogadod el a döntésem, örökre elmegyek…” – Egy magyar család drámája a választásról, szeretetről és elengedésről
– Mami, ha nem fogadod el a döntésem, örökre elmegyek! – kiáltottam, miközben a kezem remegett, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Az asztalnál ültem, előttem egy csésze kihűlt tea, anyám pedig mereven nézett rám, mintha idegen lennék. A konyhában csend volt, csak a hűtő zúgása töltötte be a teret.
– Ne beszélj butaságokat, Zsófi! – sziszegte. – Hova mennél? Ez itt az otthonod!
– Nekem már nem az – suttogtam. – Nem lehetek boldog, ha mindig csak azt kell tennem, amit te akarsz.
Azt hiszem, ekkor döbbent rá igazán, hogy nem viccelek. Húszéves vagyok, de még mindig úgy kezel, mintha tíz lennék. Azt akarja, hogy maradjak itthon, segítsek a ház körül, járjak be a helyi boltba dolgozni – ahogy ő is tette egész életében. De én más vagyok. Én többet akarok.
Gyerekkoromban minden vasárnap együtt ebédeltünk: húsleves, rántott hús, krumplipüré. Apám ilyenkor mindig viccelődött, anyám pedig csak mosolygott. De amióta apu meghalt – már három éve –, minden megváltozott. Anyám szigorúbb lett, mintha attól félne, hogy én is elveszek valahol ebben a világban.
A konfliktus akkor kezdődött igazán, amikor bejelentettem: felvettek az ELTE-re Budapestre. Anyám arca elsápadt.
– És mégis miből fogod fizetni az albérletet? – kérdezte gyanakvóan.
– Dolgozni fogok suli mellett. Meg ösztöndíjat is kaptam.
– Az nem elég semmire! Majd meglátod! És különben is… mi lesz velem? Egyedül hagysz itt?
Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem bűntudatot azért, mert élni akarok. Hogy önző vagyok-e? Talán. De minden este sírva aludtam el, mert tudtam: ha maradok, magamat árulom el.
A faluban mindenki mindent tud mindenkiről. A szomszéd Marika néni már másnap reggel odajött hozzánk:
– Hallom, Zsófikám fővárosi lány lesz! – kacsintott rám. – Vigyázz ám magadra ott Pesten! Sok a bajkeverő!
Anyám csak sóhajtott.
– Ha rajtam múlna, nem menne sehova…
Este a vacsora is csendben telt. Csak a villák csörgése hallatszott.
– Mami… – kezdtem halkan. – Nem akarom, hogy haragudj rám.
– Nem haragszom – mondta halkan. – Csak félek.
– Mitől?
– Hogy elveszítelek.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Odamentem hozzá és átöleltem. De tudtam: ez nem változtat semmin.
A következő hetekben egyre többet veszekedtünk. Egyik este már kiabáltunk egymással:
– Neked csak az számít, hogy mit mondanak majd rólam a faluban! – vágtam hozzá dühösen.
– Nem igaz! Csak azt akarom, hogy boldog légy!
– Akkor engedj el!
Aznap éjjel csomagoltam össze titokban egy bőröndöt. Hajnalban indultam volna a buszhoz. Anyám azonban felébredt. Ott állt az ajtóban pizsamában, karba tett kézzel.
– Tényleg elmész? – kérdezte remegő hangon.
– Tényleg.
– Akkor menj… de ne várd, hogy visszahívjalak!
Ez volt életem legfájdalmasabb mondata. Kiléptem a hajnali ködbe, és úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek. A buszon végig sírtam. Budapest hatalmasnak és ijesztőnek tűnt. Az első hetekben minden este haza akartam menni. De nem tettem.
Az egyetemen új barátokat szereztem: Dóri és Ákos lettek a legjobb barátaim. Dóri szintén vidékről jött; együtt sírtunk esténként a kollégiumi szobában.
– Anyám azt mondta, ha elmegyek, soha többé ne keressem… – vallotta be egyszer Dóri.
– Az enyém is…
Nevettünk és sírtunk egyszerre. Tudtam: nem vagyok egyedül ezzel a fájdalommal.
Közben anyám nem hívott. Én sem mertem keresni őt. Karácsonykor mégis hazamentem. A ház előtt megálltam; láttam az ablakban az árnyékát. Bekopogtam. Kinyitotta az ajtót – és csak nézett rám könnyes szemmel.
– Megjöttél…
Nem szóltunk semmit; csak átöleltük egymást hosszú percekig.
Azóta lassan javul a kapcsolatunk. Anyám még mindig félti az önállóságomat; én pedig próbálom megérteni az ő félelmeit is. De már tudom: néha el kell engedni azt, akit szeretünk – hogy visszakaphassuk őt önmagaként.
Most már Budapesten élek; dolgozom és tanulok is. Néha még mindig bűntudatom van – de már nem engedem, hogy ez irányítsa az életemet.
Vajon hány magyar családban zajlik le ugyanez a dráma? Hány anya nem tudja elengedni a gyermekét? És hány gyerek érzi magát bűnösnek csak azért, mert élni akarja a saját életét?