Levél a Jézuskának és a sors ajándéka – Egy magyar panelkarácsony története

– Apa, mikor jössz végre haza? – cseng a fülemben a fiam hangja, de csak a telefon kijelzőjén villog a néma üzenet. A lakásban sötét van, csak az utcai lámpa fénye csorog be a panel ablakán. A radiátor hideg, a szomszédból halk veszekedés szűrődik át. Ez az első karácsonyom egyedül, mióta Zsuzsa elvitte a gyereket, és én végleg elköltöztem.

A liftben állok, kezemben egy szatyor olcsó szaloncukorral és egy üveg borral. A harmadikon beszáll egy nő, karikás szemekkel, kabátja alatt egy kislányt szorít magához. A gyerek rám néz, aztán hirtelen megszólal:

– Te vagy a Jézuska?

A nő zavartan elmosolyodik. – Lili, ne zavarj senkit! – mondja, de én csak bólintok.

– Nem vagyok Jézuska, de ha találkoznék vele, átadnám az üzeneted.

A kislány előhúz egy összegyűrt papírt a zsebéből. – Akkor tessék! – nyomja a kezembe. Mire feleszmélek, már kiszálltak a negyediken.

Otthon sokáig csak bámulom a papírt. „Kedves Jézuska! Kérlek, hozd vissza apát, hogy anya ne sírjon többet. És ha lehet, legyen újra igazi karácsonyunk. Lili.”

A szívem összeszorul. Hirtelen nem érdekel sem a bor, sem a szaloncukor. Csak ülök a konyhában, és azon gondolkodom: hány ilyen levél születik most ebben az országban? Hány gyerek írja le titokban, hogy nem játékot akar, hanem azt, hogy újra együtt legyen mindenki?

Másnap reggel összefutok velük a lépcsőházban. A nő – később megtudom, hogy Ágnesnek hívják – sietve húzza maga után Lilit.

– Bocsánat tegnapért… Lili nagyon érzékeny mostanában.

– Semmi baj – mondom halkan. – Szép levelet írtál Jézuskának.

Ágnes arca megfeszül. – Tudja… Lili apja két éve meghalt autóbalesetben. Azóta minden karácsony ilyen.

Nem tudok mit mondani. Csak állunk ott hárman a panelház dohos folyosóján, és érzem, hogy valami megmozdul bennem.

Az ünnepek közelednek. Mindenki rohan, a boltban tolonganak az emberek, az utcán fényfüzérek villognak. Én pedig esténként egyre többször gondolok Ágnesre és Lilire. Vajon mit jelent nekik ez az egész? Vajon mennyire fájhat minden ünnep?

December 24-én este kopogtatnak. Kinyitom az ajtót: Ágnes áll ott Lilivel.

– Sajnálom, hogy zavarunk… Lili ragaszkodott hozzá, hogy megköszönje a levelet.

A kislány félénken előrelép.

– Anya mondta, hogy te is egyedül vagy… Nem akarsz átjönni hozzánk vacsorára?

Meglepődöm. Az első gondolatom: nem akarok senki terhére lenni. De aztán eszembe jut az üres lakásom, a kihűlt radiátor és Zsuzsa üzenetei: „Ne felejtsd el átutalni az emelt gyerektartást!”

– Szívesen – mondom végül.

Ágnes lakása pont olyan, mint az enyém: kopott bútorok, régi szőnyeg, de valahogy melegebb. Az asztalon két tányér töltött káposzta gőzölög, Lili már bontogatja a szaloncukrot.

– Tudod – mondja Ágnes halkan –, nálunk minden karácsony arról szól, hogy valamit pótolni kellene. De nem lehet.

Bólintok. – Nálam is csak pótlék van… A fiam messze van tőlem mostanában.

Lili közben odasomfordál hozzám.

– Te tényleg beszélsz a Jézuskával?

Elmosolyodom.

– Ha nagyon akarod, talán meghallgat minket.

Vacsora után Lili előveszi a rajzait: mindegyiken három ember van – anya, apa és ő maga. Ágnes könnyeit törölgeti titokban.

– Néha azt hiszem, sosem leszünk már teljes család – suttogja.

– Szerintem attól még lehet boldog karácsonyunk – mondom halkan –, ha nem is úgy, ahogy elképzeltük.

Késő este indulnék haza, de Lili ragaszkodik hozzá, hogy együtt díszítsük fel a kis műfenyőt. Ágnes rám néz: fáradt mosoly ül az arcán.

– Maradj még… Rég volt ilyen este nálunk.

Ott maradok. Hallgatom Lili meséit az óvodáról, Ágnes pedig elmeséli: hogyan próbált talpon maradni özvegyként egyedülálló anyaként ebben az országban. Hogy mennyit kellett harcolnia a hivatalokkal, mennyit sírt éjszakánként titokban.

Éjfélkor Lili már alszik. Ágnes csendben ül mellettem.

– Tudod… néha azt hiszem, mindenki csak túlél ebben az országban karácsonykor is. Mindenki pótlékot keres: elveszett szerelmet, családot, gyerekkort…

Ránézek. – De néha történnek csodák is. Például amikor valaki kap egy levelet Jézuskának – és nem is tudja, hogy ő maga lesz valaki más ajándéka.

Ágnes elmosolyodik. – Lehet… Talán tényleg így van.

Az ablakon túl hó kezd esni Budapesten. A panelházak között csend van végre. Érzem: most először nem vagyok teljesen egyedül ebben a városban.

Másnap reggel Lili odabújik hozzám:
– Te leszel mostantól az én pótapukám?
Ágnes zavartan néz rám: félelem és remény egyszerre ül ki az arcára.
– Nem tudom… De ha szeretnétek, itt leszek – mondom halkan.

Azóta minden karácsonykor együtt vagyunk: néha nevetünk, néha sírunk is. De már nem írunk levelet Jézuskának – mert amit igazán akartunk, azt egymásban megtaláltuk.

Vajon hányan élnek ma Magyarországon úgy, hogy csak pótlékot keresnek? És vajon hányan mernek újra hinni abban, hogy lehet még igazi karácsonyuk? Várom a gondolataitokat…