Köztem és az ő múltja között – Egy gyermek, akit nem tudott szeretni

– Nem akarok erről beszélni, Zsófi! – csattant fel Gábor, miközben a nappali ablakán bámult kifelé, mintha a budapesti panelházak között keresné a választ, amit tőlem sosem kapott meg.

– De muszáj! – szinte könyörögtem. – Lilla ma is sírt az iskolában. A tanárnő felhívott, hogy nem akar hazajönni. Nem érted? Nem engem utasítasz el, hanem őt is!

Gábor arca megkeményedett. – Nem az én hibám, hogy így alakult. Nem kértem ezt az egészet.

Ekkor már remegett a kezem. Az asztalon ott állt Lilla rajza: egy ház, három emberrel. Az egyik alaknak nem volt arca. Tudtam, hogy az vagyok én – vagy talán Gábor? Vagy mindketten?

A történetünk nem úgy kezdődött, mint a mesékben. Harmincnégy éves voltam, amikor Gáborral megismerkedtem egy építőanyag-kereskedésben, ahol dolgoztam. Ő akkor már túl volt egy váláson, és volt egy hétéves kislánya, Lilla. Én addig csak a saját csendes életemet ismertem: albérlet Zuglóban, hétvégi kirándulások a barátnőimmel, semmi dráma. Azt hittem, készen állok mindenre – de arra nem, ami várt.

Gábor első házassága sosem volt szerelem. Egy véletlen terhesség, családi nyomás, gyors esküvő a XVII. kerületi anyakönyvvezetőnél. Anyósa – Marika néni – mindent elintézett: „Nem hagyhatod szégyenben a lányomat!” Gábor pedig ment, mint egy katona a parancsra. Mire Lilla megszületett, már alig beszéltek egymással. Gábor dolgozott, éjjelente fuvarozott, hogy eltartsa őket. A lakást Marika néniék adták – cserébe mindenbe beleszóltak.

A válás akkor jött, amikor Gábor rajtakapta az exfeleségét egy másik férfival. Nem volt veszekedés, csak csendes csomagolás és egy üzenet: „Nem bírom tovább.” Lilla akkor ötéves volt.

Amikor Gáborral összeköltöztünk, azt hittem, majd minden kisimul. Lilla minden második hétvégén nálunk volt – vagyis inkább nálam. Gábor ilyenkor dolgozott vagy elment horgászni a Ráckevei-Dunára. Én próbáltam Lillával barátkozni: sütöttünk palacsintát, rajzoltunk, néha együtt mentünk a játszótérre. De mindig ott volt köztünk valami láthatatlan fal.

Egyik este Lilla odabújt hozzám:

– Zsófi néni, te szeretsz engem?

Megszorult a torkom.

– Persze hogy szeretlek! – mondtam halkan.

– Apa is szeret? – kérdezte olyan hangon, amitől összeszorult a szívem.

Mit mondhattam volna? Hogy Gábor menekül előle? Hogy nem tud mit kezdeni ezzel a kislánnyal, aki az ő múltjának fájó emléke?

Másnap reggel Marika néni állított be hozzánk – szokás szerint bejelentés nélkül.

– Na mi van itt? – nézett végig rajtam gyanakodva. – Lilla panaszkodott anyjának, hogy nem kap elég figyelmet! Zsófi, te csak magaddal törődsz? Vagy Gáborral? Az én unokám nem lesz mostohagyerek!

A vérnyomásom az egekben volt.

– Marika néni, mindent megteszek érte! De Gábornak is részt kellene vennie az életében!

– Az én fiam eleget szenvedett! – vágott vissza. – Te ne oktasd ki!

Gábor ekkor lépett be az ajtón.

– Mi ez a cirkusz? – kérdezte fáradtan.

– Semmi – mondtam halkan. – Csak próbáljuk megbeszélni a dolgokat.

De semmit sem lehetett megbeszélni. Gábor mindig elzárkózott: „Majd kinövi”, „Majd jobb lesz”, „Nem akarom erőltetni”. De Lilla nem nőtte ki. Egyre zárkózottabb lett, az iskolában is visszahúzódott. A tanárnő többször hívott: „Zsófia, Lilla magányos. Nem beszél senkivel.”

A családunkban mindenki mást gondolt. Anyám szerint túl sokat vállaltam:

– Zsófi, nem neked kellene mindent megoldani! Ez Gábor dolga!

A barátnőim azt mondták:

– Miért nem hagyod ott ezt az egészet? Fiatal vagy még!

De én nem tudtam elengedni Lillát. Láttam benne magamat gyerekként: azt a kislányt, aki mindig arra vágyott, hogy valaki igazán szeresse.

Egy este Lilla sírva jött ki a szobájából:

– Apa azt mondta, hogy menjek anyuhoz hétvégén… De én veletek akarok lenni!

Gábor csak vállat vont:

– Nincs időm most rá.

Akkor tört el bennem valami.

– Gábor! Ez nem így működik! Ez a gyerek nem csomag! Nem lehet ide-oda tologatni!

Ő csak nézett rám üres szemekkel.

– Nem tudom szeretni… Próbáltam… De amikor ránézek… csak eszembe jut minden rossz.

– Ő nem tehet semmiről! – kiáltottam.

Napokig nem beszéltünk egymással. Lilla csendben járta ki az iskolát, esténként magába zárkózott. Próbáltam hozzá közeledni: közös filmnézés, társasjátékok… De mindig ott volt köztünk Gábor hallgatása.

Egy vasárnap délután Marika néni újra betoppant:

– Ha nem tudjátok rendesen nevelni azt a gyereket, majd én elviszem magamhoz!

Lilla ekkor tört ki:

– Nem akarok máshol lakni! Itt akarok maradni!

Sírtunk mindannyian.

Azóta hónapok teltek el. Gábor még mindig menekül: újabb munkát vállalt vidéken, hetente csak egyszer jön haza. Lilla velem él – már engem hív „anyának”. Néha azt hiszem, sikerült pótolnom azt az űrt benne… de aztán látom rajta: apja hiányát semmi sem töltheti be igazán.

A családunk széthullott mozaik lett: mindenki mást hibáztat, mindenki máshol keres vigaszt. Éjszakánként azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Vajon lehet-e boldog családot építeni ott, ahol valaki örökre a múltjában ragadt?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e pótolni egy apa szeretetét? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?