Közös konyha, közös élet – és a lusta menyem árnyéka

– Dóra, legalább a saját bögrédet mosd el! – csattantam fel egy szombat reggelen, amikor már harmadszor léptem bele a konyhába, és a mosogatóban tornyosultak a koszos edények. Dóra rám sem nézett, csak legyintett: – Majd később, most épp fontos dolgom van. – És visszavonult a szobájába, ahol egész nap a telefonját nyomkodta.

Ott álltam a konyhában, a kezem remegett a dühösségtől. Ez már nem az első alkalom volt. Sőt, hónapok óta minden nap ugyanaz a forgatókönyv: én főzök, én mosogatok, én takarítok. A férjem, Gábor próbálja kerülni a konfliktust, az öccse, Bence pedig vagy dolgozik, vagy csak vállat von: – Dóri ilyen. Nem szereti a házimunkát. – De hát ki szereti? – gondoltam magamban. – Nem arról van szó, hogy szeretjük-e, hanem hogy muszáj megcsinálni!

A ház Gáborék szüleié volt régen. Amikor meghaltak, ránk maradt: két lakrész, de közös konyha és fürdő. Amikor Bence meghozta Dórát – akkor még csak barátnő volt –, örültem neki. Fiatalok voltak, szerelmesek, és azt hittem, majd összeszokunk. De Dóra sosem akart igazán része lenni a családnak. Az első hónapokban még próbáltam kedves lenni: együtt főztünk, sütöttünk, beszélgettünk. Aztán egyre inkább visszahúzódott. Először csak nem segített, aztán már az is gondot jelentett neki, hogy legalább magára figyeljen.

Egyik este Gáborral ültem a nappaliban, és már nem bírtam tovább:
– Meddig fog ez így menni? Komolyan mondom, úgy érzem magam, mint egy cseléd! – fakadtam ki.
Gábor sóhajtott:
– Tudom, drágám. De ha szólsz neki, megsértődik. Bence meg rögtön védelmébe veszi.
– És akkor mi legyen? Tűrjem el életem végéig?
– Majd beszélek Bencével – ígérte Gábor.

Másnap reggel Bence jött le először a konyhába. Látta a mosatlant.
– Hú, ez mind itt maradt? – kérdezte álmosan.
– Igen – mondtam halkan –, mert Dóra szerint ez nem az ő dolga.
Bence vállat vont:
– Ne haragudj rá. Ő ilyen. Majd megoldjuk valahogy.

De sosem oldottuk meg. Dóra továbbra is csak magával foglalkozott. Ha főzni kellett volna, inkább rendelt pizzát vagy rántott magának egy tojást – de azt is úgy hagyta ott a tűzhelyen, mintha valaki más dolga lenne letakarítani.

A legrosszabb az volt, amikor vendégek jöttek. Anyámék vagy Gábor nagynénjei gyakran átjöttek vasárnap ebédre. Ilyenkor Dóra mindig eltűnt: vagy „rosszul érezte magát”, vagy „dolgoznia kellett” (bár sosem dolgozott igazán). Én pedig egyedül főztem négy-öt emberre, majd egyedül pakoltam el mindent.

Egy vasárnap délután anyám félrehívott:
– Kislányom, miért csinálod ezt? Miért hagyod, hogy így kihasználjanak?
– Nem akarok veszekedést – suttogtam –, félek, hogy ha szóvá teszem, Bence és Gábor összevesznek.
Anyám szomorúan nézett rám:
– De hát te is számítasz! Nem csak ők élnek ebben a házban.

Aznap este eldöntöttem: változtatni fogok. Másnap reggel nem csináltam semmit. Nem főztem kávét, nem pakoltam el a reggeli után. Csak ültem az asztalnál és vártam.
Dóra jött le elsőként:
– Hol a kávé?
– Nem főztem – mondtam higgadtan.
– Miért nem?
– Mert mostantól mindenki csinálja meg magának azt, amit akar.

Dóra megsértődött és visszavonult a szobájába. Bence délben jött le:
– Mi történt?
– Semmi különös – mondtam –, csak úgy döntöttem, hogy nem vagyok senki szolgája.

Az első napokban mindenki zavarban volt. A konyha egyre koszosabb lett, senki nem mosogatott el semmit. Gábor próbált segíteni nekem, de láttam rajta: feszélyezi a helyzet. Egy hét után Dóra kiborult:
– Ez így nem mehet tovább! Mindenhol kosz van!
– Akkor talán ideje lenne összefogni – mondtam neki nyugodtan.

Bence végül összehívott minket egy családi megbeszélésre:
– Figyeljetek – kezdte –, ez így tényleg nem jó senkinek. Osszuk fel a feladatokat! Mindenkinek legyen saját napja főzni és takarítani.
Dóra duzzogott:
– Nekem nincs időm erre…
Gábor ekkor végre kiállt mellettem:
– Dóra, mindannyiunknak van munkája és elfoglaltsága. Ha együtt élünk, együtt kell csinálnunk mindent.

Végül kompromisszum született: mindenki vállalt egy-egy napot főzésre és takarításra. Az első héten Dóra „elfelejtette” a saját napját. Másodszorra már Bence segített neki – de legalább történt valami változás.

A helyzet lassan javult, de sosem lett tökéletes. Dóra mindig talált kifogást: „fáj a fejem”, „dolgoznom kell”, „nem tudok főzni”. Néha úgy éreztem magam, mintha egy óvodában lennék óvónő.

Egyik este Gáborral ültem az ágyban:
– Szerinted valaha is normális lesz ez a család?
Gábor elmosolyodott:
– Talán egyszer… vagy majd ha külön költözünk.

Sokszor gondolkodtam azon: miért olyan nehéz ma Magyarországon együtt élni több generációnak? Miért természetes az egyiknek az alkalmazkodás és felelősségvállalás, míg a másiknak csak az önzés? Vajon tényleg csak nevelés kérdése? Vagy valami mélyebb társadalmi baj húzódik meg mögötte?

Most is itt ülök a konyhában, nézem Dóra otthagyott bögréjét és azon gondolkodom: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? És vajon meddig lehet tűrni anélkül, hogy valaki végleg feladná?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet alkalmazkodni mások lustaságához anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?