Kötelesség vagy önbecsülés? – Egy magyar család harca a határokért

– Már megint csörög – mondtam fáradtan, miközben a telefonom kijelzőjén megjelent az „Anyós” felirat. A férjem, Gábor, csak egy pillantást vetett rám, majd lemondóan sóhajtott. Tudtuk mindketten, mit jelent ez: újabb kérés, újabb „kölcsön”, amit sosem kapunk vissza. Az utóbbi években ez lett a mindennapjaink része.

– Vedd fel, kérlek – mondta halkan Gábor, mintha bocsánatot kérne már előre is.

Felvettem. Az anyósom hangja szinte remegett az izgalomtól: – Szia, drágám! Tudod, most nagyon nagy bajban vagyunk… Az autó lerobbant, és hát tudod, mennyire fontos nekünk…

A szavak ismerősen csengtek. Mindig volt valami: elromlott mosógép, váratlan orvosi kiadás, vagy éppen egy „nagyon fontos” születésnap, amire ajándékot kellett venni. Gábor sosem tudott nemet mondani. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy a saját családunkat áldozzuk fel az ő kényelmükért.

Amikor letettem a telefont, Gábor rám nézett.

– Tudom, mit gondolsz – mondta csendesen. – De ők a szüleim.

– És mi? Mi mikor leszünk fontosak? – csattantam fel. – A gyerekek kinőtték a cipőiket, a nyaralásról már lemondtunk… Meddig mehet ez így?

Gábor csak hallgatott. Láttam rajta a bűntudatot és a tehetetlenséget. Gyerekkora óta próbál megfelelni a szüleinek. Az apja mindig azt mondta neki: „A család az első.” De vajon miért nem tartozunk mi is ebbe a családba?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A gyerekeink szobájából halk nevetés hallatszott – ők még nem értették ezt az egészet. De én már nem tudtam elaludni. Az járt a fejemben: vajon én vagyok önző? Vagy csak végre szeretném megvédeni azt, ami a miénk?

Másnap reggel Gábor anyja újra hívott. Ezúttal már nem vettem fel. Helyette leültem Gáborral reggelizni.

– Beszélnünk kell – kezdtem határozottan. – Nem akarok többé így élni. Nem akarom, hogy a gyerekeink azt lássák: mindig másokhoz kell igazodniuk, mindig mások igényei az elsők.

Gábor lesütötte a szemét.

– Tudom… De ha nem segítünk nekik, ki fog?

– És ha mi tönkremegyünk ebbe? Akkor ki segít majd nekünk?

Csend lett. A konyhában csak a hűtő zúgása hallatszott.

Aznap este Gábor hazahozta az anyósomnak szánt pénzt. Megállt az ajtóban.

– Elmegyek hozzájuk – mondta halkan.

– Várj! – álltam elé. – Menj el, de mondd el nekik végre az igazat! Hogy nem bírjuk tovább! Hogy ez így nem mehet!

Láttam rajta a vívódást. De végül bólintott.

Két óra múlva jött haza. Sápadt volt és ideges.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Elmondtam nekik mindent – felelte fáradtan. – Anyám sírt, apám kiabált… Azt mondták, hogy hálátlan vagyok, hogy elfelejtettem, honnan jöttem…

Megöleltem Gábort. Tudtam, mennyire fáj neki ez az egész.

A következő hetekben kevesebbet hallottunk a szüleitől. A gyerekek boldogabbak voltak: végre el tudtunk menni egy közös kirándulásra is. De Gábor gyakran ült csendben esténként, és néha könnyek csillogtak a szemében.

Egy este odabújtam hozzá.

– Jól döntöttünk? – kérdeztem halkan.

Sokáig hallgatott.

– Nem tudom… De talán most először érzem azt, hogy a saját családomnak is adhatok valamit.

Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon tényleg önző dolog kiállni magunkért? Vagy csak végre megtanultuk meghúzni a határainkat? Ti mit tennétek a helyemben?