Költözés, hogy megmentsük: Hogyan majdnem tette tönkre anyám a házasságomat

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Zsófi! – Anyám hangja visszhangzott a lépcsőházban, miközben a szomszédok kíváncsian lestek ki az ajtókon. – Hát ezért szültelek? Hogy egy idegen miatt hátat fordíts nekem?

A kezem remegett, ahogy a bőrönd fülét szorítottam. A férjem, Gábor némán pakolta az utolsó dobozt a kocsiba. A szívem hevesen vert – egyszerre szégyelltem magam és dühös voltam. Hogy jutottunk idáig?

Pedig minden olyan szépen indult. Amikor öt éve megvettem azt a kis panellakást Újpesten, boldog voltam. Anyám, Ilona néni, két emelettel lejjebb lakott. Akkor még azt hittem, ez áldás: ha baj van, ott van mellettem; ha öröm ér, elsőként oszthatom meg vele. Aztán jött Gábor.

Gáborral egy céges csapatépítőn ismerkedtünk meg. Ő volt az egyetlen, aki nem nevetett ki, amikor elmeséltem, hogy gyerekkoromban színésznő akartam lenni. Egy év múlva már együtt éltünk – természetesen az én lakásomban. Anyám eleinte örült neki, de amikor rájött, hogy Gábor nem orvos, nem ügyvéd, hanem egyszerű informatikus, mintha valami eltört volna benne.

– Ezzel akarod leélni az életed? – kérdezte egy vasárnapi ebédnél, miközben a rántott húsból morzsákat szedegetett le a terítőről. – Nem gondolod, hogy többre vagy képes?

Gábor próbált kedves lenni hozzá. Segített neki bevásárolni, elvitte orvoshoz, amikor fájt a térde. De anyám csak egyre gyanakvóbb lett.

– Látod, Zsófi? Ez csak azért segít, mert nincs saját családja! Majd ha lesz gyereke, akkor meglátod, milyen lesz!

Aztán jöttek a mindennapos beszólások. Ha Gábor később ért haza:

– Biztosan más nőnél volt! Az ilyenek sosem hűségesek.

Ha együtt főztünk:

– Ezt is te csinálod? Ő meg csak ül és nézi? Hát nem szégyelli magát?

A legrosszabbak azok a napok voltak, amikor anyám váratlanul beállított. Volt kulcsa a lakásomhoz – persze én adtam neki régen –, és ezt ki is használta. Egyik este Gábor épp törölközőben jött ki a fürdőből, amikor anyám ott állt a konyhában.

– Jaj, hát ti így éltek? Micsoda erkölcstelenség!

Gábor egyre többször maradt bent túlórázni. Én pedig egyre többször sírtam esténként a fürdőszobában.

Egyik este Gábor leült mellém.
– Zsófi, ezt nem bírom tovább. Vagy elköltözünk innen, vagy…
Nem mondta ki a végét. Nem is kellett.

Másnap reggel anyám már az ajtóban állt.
– Hallottam ám tegnap mindent! – mondta gúnyosan. – El akarsz menni? Hát menj! De ne gyere vissza sírva!

A munkahelyemen is kezdtek észrevenni valamit.
– Minden rendben otthon? – kérdezte egyszer a főnököm.
Hazudtam. Azt mondtam, csak fáradt vagyok.

Aztán jött az utolsó csepp: egy szombat délelőtt anyám ordítva rontott be hozzánk.
– Megmondtam neked! Ez az ember tönkreteszi az életed! Már most is csak vegetálsz! Nézd meg magad!
Gábor ekkor már csomagolta a ruháit.
– Elég volt – mondta halkan. – Vagy ő, vagy én.

Ott álltam két ember között, akiket szerettem. De tudtam: ha most nem lépek, elveszítem Gábort – és magamat is.

Aznap este eldöntöttük: elköltözünk. Az én lakásomat kiadjuk albérletbe, mi pedig átmenetileg Gábor szüleihez költözünk Zuglóba. Anyámnak csak annyit mondtam: pihenni megyünk pár hétre.

De persze hamar kiderült az igazság. Egyik nap csörgött a telefonom:
– A Marika néni mondta, hogy látta Gábort pakolni a kocsiba! Mit művelsz te velem? – zokogta anyám.
Próbáltam magyarázni:
– Anya, ez nem ellened szól…
– Dehogynem! Mindig is tudtam, hogy egyszer elhagysz! Hát most tessék!

A következő hetekben anyám minden nap hívott. Hol sírt, hol fenyegetőzött:
– Ha most elmész, többé ne gyere vissza!
Vagy:
– Majd meglátod, milyen lesz nélkülem! Senkid sem marad!

Gábor családja kedvesen fogadott minket. Az anyóspajtásom, Magdi néni sosem szólt bele semmibe. Csak annyit mondott:
– Nálunk mindenki azt csinálja, amit akar. Ha kell segítség, szóljatok.
Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy nyugodtan aludtam.

De anyám hiánya is fájt. Hiányzott az illata, a hangja – még a veszekedései is.
Egyik este bátorságot gyűjtöttem és felhívtam:
– Anya…
– Mit akarsz? – kérdezte hidegen.
– Csak hallani akartalak…
– Most már hallgass inkább arra a férjedre! Nekem nincs több mondanivalóm!
Letette.

Gábor átölelt.
– Adj neki időt…
De én tudtam: lehet, hogy sosem lesz már olyan köztünk minden, mint régen.

Az új élet lassan kezdett kialakulni. Dolgoztunk mindketten; esténként sétáltunk a Városligetben vagy csak filmeztünk Magdi néni üres lakásában. Néha mégis bűntudatom volt: vajon rossz lánya vagyok? Megbántottam azt az embert, aki felnevelt?

Egyik nap váratlanul üzenet jött anyámtól:
„Remélem boldog vagy ott nélkülem!”
Nem válaszoltam rögtön. Napokig forgattam magamban a szavakat.
Végül csak ennyit írtam vissza:
„Szeretlek anya. De nekem is jogom van boldognak lenni.”
Nem jött válasz.

Közben az albérlők rendesen fizettek; lassan gyűlt annyi pénzünk, hogy saját lakást nézzünk Pest környékén. Gábor újra mosolygott; én is kezdtem visszatalálni önmagamhoz.
De minden ünnep előtt összeszorult a gyomrom: vajon meghív-e minket anyám? Vajon eljön-e majd az esküvőnk évfordulójára?

Egyik vasárnap délután csengettek Magdi néniéknél. Ajtót nyitottam – anyám állt ott.
– Csak megnézni jöttem… éltek-e még – mondta gúnyosan.
De láttam rajta: sírt.
Leültünk teára; Gábor kiment sétálni.
– Zsófi… én csak féltelek – mondta halkan anyám. – Nem akarom, hogy úgy járj mint én apáddal…
Először beszélt apámról nyíltan: arról a férfiról, aki elhagyta őt miattam és akitől mindig féltett.
– Tudom anya… de nekem most Gábor az otthonom.
Sokáig hallgattunk egymás mellett.
Végül csak annyit mondott:
– Ha boldog vagy… akkor talán én is leszek egyszer.
Elment; de már nem csapta be az ajtót.

Most itt ülök új otthonunkban Gáborral; anyám néha felhív – röviden beszélünk az időjárásról vagy receptekről. Még mindig fáj néha; de már nem félek attól, hogy elveszítem magamat vagy őt.

Vajon lehet egyszerre jó lánya valakinek és boldog feleség is? Vagy mindig választani kell? Ti mit gondoltok erről?