Ki az apám? – Egy magyar családi titok története

– Ki az apám? – szakadt ki belőlem a kérdés, miközben anyám a konyhaasztalnál állt, kezében a régi zománcos lábossal. A gőzölgő paprikás krumpli illata betöltötte a panelkonyhát, de én csak a válaszra vártam. A hangom remegett, a szívem a torkomban dobogott. Anyám keze megállt a levegőben, mintha hirtelen megfagyott volna az idő.

– Márta, most tényleg ezzel jössz? – sóhajtott fel, de nem nézett rám. – Hányszor mondtam már, hogy ez nem fontos?

– Nekem fontos! – csattantam fel. – Nem akarok többé hazugságban élni! Mindenki másnak van apja, csak nekem nincs. Még a Facebookon is mindenki családi képeket posztol, én meg… én meg csak nézem őket. Miért nem mondod el végre az igazat?

Anyám letette a lábast, és végre rám nézett. A szeme alatt mély árkok húzódtak, mintha évek óta nem aludt volna rendesen. – Nem értenéd meg, kicsim. Ez nem olyan egyszerű.

– Dehogynem! – kiáltottam. – Tizenhét éves vagyok! Jogom van tudni!

A csend úgy nehezedett ránk, mint egy vizes pokróc. A szomszéd lakásból áthallatszott a tévé zaja, valami régi magyar film ment. Anyám leült velem szemben.

– Jó, hát legyen… – kezdte halkan. – Az apád… az apád nem az, akinek gondoltad.

– Akkor ki? – kérdeztem rekedten.

– Amikor fiatal voltam, volt egy szerelmem, Gábor. Ő volt az első mindenben. De aztán… aztán jött egy másik férfi, Tamás. Mindketten fontosak voltak nekem. És amikor megtudtam, hogy terhes vagyok… már nem tudtam biztosan, ki az apád.

A világ megfordult velem. – Tehát… lehet, hogy Gábor vagy Tamás? És egyikük sem tud rólam?

Anyám bólintott. – Gábor külföldre ment dolgozni, Tamás pedig… ő sosem akart családot. Én meg féltem mindentől. A nagymamád is azt mondta, jobb lesz így. Hogy majd ketten is boldogulunk.

– És soha nem próbáltad megkeresni őket? – kérdeztem könnyekkel a szememben.

– Próbáltam Gábort keresni a Facebookon, de csak egy régi profilképet találtam róla valami angliai kocsmában. Tamásról semmit sem tudok évek óta.

Felálltam az asztaltól. – Nekem szükségem van rájuk! Szükségem van arra, hogy tudjam, honnan jövök! Hogy ki vagyok!

Anyám sírni kezdett. – Ne haragudj rám, Márta! Én csak jót akartam neked… Féltem attól, hogy csalódni fogsz bennük. Hogy majd meggyűlölsz engem is.

– Nem gyűlöllek – suttogtam –, de most már muszáj megtudnom az igazat.

Aznap este órákig ültem a szobámban, bámultam a plafont és próbáltam összerakni a múltat. Elővettem a régi fényképeket: anyám fiatalkori képei, egy-két férfi ismeretlen arca mellette. Vajon melyikük lehetett az apám? Vajon melyikük örököltem a barna szememet?

Másnap reggel iskolába menet találkoztam Rékával, a legjobb barátnőmmel.

– Olyan furcsa vagy ma – jegyezte meg rögtön.

– Tegnap mindent megtudtam… vagyis semmit sem tudtam meg igazán – sóhajtottam.

Elmeséltem neki mindent. Réka csak hallgatott, aztán átölelt.

– Szerintem jogod van tudni. Ha akarod, segítek keresni őket – mondta határozottan.

Így kezdődött a nyomozásom. Rékával órákig böngésztük a közösségi oldalakat, próbáltuk megtalálni Gábort és Tamást. Írtunk néhány ismerősnek is, akik talán tudtak valamit róluk. Közben otthon egyre feszültebb lett a légkör. Anyám idegesen járkált fel-alá esténként, néha rám szólt:

– Márta, ne kutakodj tovább! Csak fájdalmat okozol magadnak!

De én nem tudtam leállni. Egyik este Réka izgatottan hívott fel:

– Találtam egy Gábor nevű férfit Londonban! Nézd meg ezt a képet! Szerinted hasonlítasz rá?

A képernyőre meredtem: egy ötvenes férfi mosolygott vissza rám egy angol pubban. Volt benne valami ismerős… talán a szemöldöke?

Írtam neki egy üzenetet: „Szia! Lehet, hogy furcsán hangzik, de keresem az édesapámat. Az édesanyám neve Katalin, 1987-ben ismertétek egymást Budapesten…”

Napokig nem jött válasz. Közben anyám egyre zárkózottabb lett. Egy este veszekedés tört ki köztünk:

– Miért nem tudsz egyszerűen elfogadni engem? Miért kell mindig valami hiányzó darabot keresned? – kiabálta anyám.

– Mert nekem szükségem van rá! Szükségem van arra, hogy tudjam, ki vagyok! Te legalább tudod, kik voltak a szüleid!

Anyám sírva fakadt és becsapta maga mögött az ajtót.

A következő héten váratlanul üzenet érkezett Gábortól:

„Szia Márta! Meglepett az üzeneted… Emlékszem édesanyádra. Ha szeretnéd, beszélgethetünk.”

A szívem hevesen vert. Megbeszéltünk egy videóhívást. Aznap este Réka velem volt otthon; anyám bezárkózott a hálószobába.

Gábor hangja mély volt és kissé rekedt:

– Szia Márta! El sem hiszem… Hogy vagy?

– Nem tudom… Zavarban vagyok – vallottam be.

– Édesanyád csodálatos nő volt… Sajnálom, hogy így alakult minden. Akkoriban fiatalok voltunk és buták… De ha szeretnéd, csinálhatunk apasági tesztet.

Megbeszéltük a részleteket; Gábor vállalta a költségeket is.

Az elkövetkező hetekben minden idegszálammal vártam az eredményt. Közben Tamásról semmit sem sikerült megtudni; mintha eltűnt volna a föld színéről.

A teszt eredménye végül megérkezett: Gábor nem az apám.

Összetörtem. Napokig nem szóltam senkihez; anyám próbált vigasztalni:

– Látod? Mondtam én… Néha jobb nem tudni mindent.

De én nem adtam fel. Újra és újra átnéztem anyám régi naplóit, leveleit; hátha találok valami nyomot Tamásról. Egyik este végül találtam egy régi borítékot egy vidéki címkével: „Tamás Szabó, Győr”.

Másnap vonatra ültem Rékával és elutaztunk Győrbe. A cím egy régi társasházhoz vezetett; ott lakott egy idős néni.

– Tamás? Igen, ismertem őt… De már rég elköltözött innen – mondta kedvesen. – Azt hiszem Debrecenbe ment pár éve.

Újabb keresés kezdődött; végül sikerült megtalálnom Tamást egy debreceni könyvtárban dolgozóként.

Írtam neki levelet: „Lehet, hogy maga az apám.” Hetekig nem jött válasz; már majdnem feladtam reménytelenül.

Aztán egy nap levelet kaptam tőle:

„Kedves Márta! Ha valóban én vagyok az apád, szeretném jóvátenni mindazt, amit elmulasztottam az életben. Találkozzunk!”

Elutaztam Debrecenbe; Tamás várt rám a könyvtár előtt. Magas volt és komoly tekintetű férfi; amikor meglátott, elmosolyodott és könnyek jelentek meg a szemében.

– Márta… annyira sajnálom…

Nem szóltam semmit; csak átöleltem őt.

Azóta tartjuk a kapcsolatot; lassan tanuljuk egymást szeretni és elfogadni.

Anyámmal is megbékéltem; rájöttem, hogy ő is csak emberi félelemből hallgatott el dolgokat előttem.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon jobb lett volna soha nem tudni az igazat? Vagy minden fájdalom ellenére szükségünk van arra, hogy ismerjük a gyökereinket?

Ti mit gondoltok? Megéri feltépni régi sebeket az igazságért? Vagy néha tényleg jobb békében élni a titkokkal?