Késői Bánat – Egy magyar anya vallomása

– Nem! Nem akarom ezt! – kiáltottam fel, miközben a fürdőszobában álltam, kezemmel a hasamat szorítva. A csempe hideg volt, a tükörben egy idegen nézett vissza rám. – Gábor, én ezt nem bírom ki még egyszer! – zokogtam, miközben férjem, Gábor, némán állt az ajtóban.

– Zsuzsa, kérlek… – próbált közelebb lépni, de hátrébb húzódtam. – Már van egy fiunk, Bence. Most végre visszatérhetnél dolgozni, ahogy mindig is akartad. De ha most…

– Ha most megszületik ez a gyerek, minden újra kezdődik! – vágtam a szavába. – Megint évekig csak pelenkák, sírás, orvosok… És ha beteg lesz? Mi lesz, ha valami baj van vele?

A sors iróniája: két hónappal később megszületett Anna. Gyönyörű volt, törékeny, szőke pihék a fején, kék szemei úgy ragyogtak, mint a balatoni égbolt nyáron. De az öröm csak egy pillanatig tartott. Az orvosok közölték: veleszületett szívhibája van. Hosszú kezelések, műtét, bizonytalan jövő.

Az első napokban csak ültem a kórházi ágy mellett, néztem Annát az inkubátorban, és nem éreztem semmit. Üres voltam. Gábor próbált erős lenni.

– Megoldjuk, Zsuzsa. Mindenre van megoldás.

De én csak azt láttam magam előtt: elveszik az életem. A karrierem, amit annyi év tanulás és küzdelem után végre újra elkezdhettem volna. A szabadságom. A barátnőim, akik már mind visszamentek dolgozni, utaztak, éltek.

Egy este Gábor leült mellém.

– Zsuzsa… ha nem bírod… talán… talán más is tudná szeretni Annát. Olyan valaki, aki képes rá.

Nem válaszoltam. De másnap aláírtuk a papírokat. Az ismerősöknek azt mondtuk: Anna meghalt szülés után. Anyám zokogott, apám csak némán bólintott. Bence nem értette, miért vagyok hetekig magamba zárkózva.

Anna egy vidéki gyermekotthonba került. Ott dolgozott Marika néni is – ötvenéves múlt már akkor is, két felnőtt fia volt, férjével egy kis házban éltek Szolnok mellett.

– Nézd csak ezt a kislányt! – mondta Marika a férjének egy este. – Olyan tisztán néz rám… Mintha azt kérdezné: „Te leszel az anyukám?”

– Ha te úgy érzed… – sóhajtott Laci bácsi. – Én segítek mindenben. Csak ne hagyjuk ott.

Így lett Anna Marika néni lánya. Nem volt könnyű: hónapokig járták a kórházakat Budapesten, Debrecenben; Marika éjszakákat virrasztott Anna ágya mellett; Laci bácsi minden fillért félretett a műtétre.

Közben én Budapesten éltem tovább az életemet. Visszamentem dolgozni egy multinál, előléptettek. Bence iskolába járt, Gáborral egyre kevesebbet beszéltünk egymással. Valami eltört köztünk azon a napon, amikor Annát elhagytuk.

Évek teltek el. Néha álmodtam egy kislányról, aki sír utánam egy sötét folyosón. De mindig felébredtem és elhessegettem magamtól a képet.

Aztán Gábor elköltözött egy másik nőhöz. Bence kamasz lett: dühös volt rám mindenért, gyakran kimaradt éjszakára is. Egyedül maradtam a lakásban és a karrieremmel.

Egy nap anyám hívott:

– Zsuzsa… Bence verekedésbe keveredett az iskolában. A rendőrség is ott volt… Mi lesz veletek?

Csak ültem az ablakban és néztem az esőt. Vajon tényleg ezt akartam? Vajon tényleg megérte?

Anna közben felnőtt Marikáéknál. A műtét sikerült, egészséges lett. Okos volt és érzékeny; mindenki szerette a faluban. Segített az időseknek, tanult jól az iskolában.

Tizennyolc évesen felvették az orvosira Szegedre. Egy tavaszi napon találkoztunk először újra – bár ő nem tudta ki vagyok.

A Margitszigeten sétáltam épp, amikor egy fiatal lány elesett biciklivel előttem.

– Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

– Igen… csak megütöttem a térdem – mosolygott rám Anna. Ugyanazok a szemek…

Valami összeroppant bennem.

– Hogy hívnak? – kérdeztem remegő hangon.

– Anna vagyok – felelte egyszerűen.

Elmondta, hogy vidékről jött fel tanulni, hogy örökbe fogadták csecsemőként, hogy hálás az életének Marikáéknak.

– Az igazi anyukám lemondott rólam – mondta halkan –, de én nem haragszom rá. Talán nem tudott volna boldoggá tenni engem…

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem őt könnyes szemmel.

Otthon órákig sírtam utána. Felhívtam Gábort:

– Találkoztam Annával… Nem tudja ki vagyok…

– Akkor jobb is így – mondta fáradtan. – Már mindegy.

De nekem nem volt mindegy! Minden nap eszembe jutott: milyen anya vagyok én? Megérte mindaz a szabadság? Megérte a karrier?

Anna idővel családot alapított: férjhez ment egy kedves fiúhoz Szegedről, két gyermeke született. Évente egyszer Marikáékkal együtt eljöttek Budapestre kirándulni; én messziről figyeltem őket a parkban, sosem mertem megszólítani.

Most ötvenhárom éves vagyok. Egyedül ülök ebben a lakásban, ahol minden tárgy emlékeztet arra, mit veszítettem el.

Ha visszaforgathatnám az időt… De lehet-e jóvátenni azt, amit egyszer elrontottunk? Lehet-e bocsánatot kérni attól, akit sosem ismertünk igazán?

Ti mit tennétek a helyemben? Megérdemli-e egy ilyen anya a megbocsátást? Vagy vannak hibák, amiket már soha nem lehet jóvátenni?