Imádság és csend: Amikor apósom beköltözött hozzánk
– Már megint elfelejtetted lekapcsolni a villanyt, Zsuzsa! – harsogta apósom, ahogy belépett a konyhába. A hangja élesen visszhangzott a csempéken, és én összerezzentem. A kezem remegett, ahogy letettem a kávéscsészét.
Nem voltam hozzászokva ehhez. Azelőtt a lakásunkban csend volt, csak a gyerekek nevetése vagy a férjem, Gábor halk beszéde töltötte be a teret. De öt hónappal ezelőtt minden megváltozott, amikor apósom, Lajos bácsi beköltözött hozzánk. Az anyóssal való viszonyom mindig is távolságtartó volt, de Lajos bácsi más volt: hangos, kritikus, és mindenbe beleszólt.
Az első napokban próbáltam kedves lenni. Megfőztem neki a kedvenc bablevesét, gondosan elrendeztem a vendégszobát, még egy új papucsot is vettem neki. De semmi sem volt elég jó. – Régen anyád jobban főzött – mondta Gábornak az első vacsoránál. Gábor csak lesütötte a szemét.
A feszültség napról napra nőtt. Lajos bácsi mindent megjegyzett: hogy túl sokat költünk villanyra, hogy a gyerekek túl hangosak, hogy Gábor miért nem keres többet. Egy este, amikor már harmadszor szólt rám ugyanazért az apróságért, kiszaladtam az erkélyre, és sírva fakadtam.
Gábor utánam jött. – Sajnálom, Zsuzsa – mondta halkan. – Tudom, hogy nehéz. De most nincs hová mennie.
A férjemmel sosem voltunk vallásosak, de azon az éjszakán először imádkoztam igazán. Nem tudtam pontosan mit mondjak, csak azt kértem: „Istenem, adj türelmet.”
Másnap reggel Lajos bácsi már korán fent volt. A konyhában ülve újságot olvasott, és amikor beléptem, rám sem nézett. A gyerekek is feszengtek körülötte. Az egész lakásban érezhető volt a feszültség.
Egyik este Gáborral összevesztünk. – Nem bírom tovább! – kiabáltam rá. – Ez már nem az otthonom! – Zsuzsa, kérlek… – próbált nyugtatni, de én csak sírtam.
A következő napokban egyre többször menekültem el otthonról. Hosszú sétákat tettem a Duna-parton, vagy beültem egy kávézóba csak azért, hogy ne kelljen otthon lennem. Egyik délután egy idős asszony ült le mellém a padra. Megkérdezte, mi bánt. Elmeséltem neki mindent.
– Tudja, drága – mondta –, néha csak annyit tehetünk, hogy imádkozunk azokért is, akiket nehéz szeretni.
Hazamentem, és aznap este újra imádkoztam. Nem csak magamért, hanem Lajos bácsiért is. Kértem Istent, hogy adjon neki békét és nekem erőt.
A következő hetekben valami megváltozott bennem. Amikor Lajos bácsi morgott vagy kritizált, már nem reagáltam dühösen. Próbáltam meghallgatni őt. Egy este leült mellém az erkélyen.
– Tudod, Zsuzsa – kezdte halkan –, nehéz nekem is. Hiányzik az asszonyom…
Először láttam könnyet a szemében. Akkor értettem meg: nem csak nekem nehéz ez az egész.
Onnantól kezdve próbáltam más szemmel nézni rá. Meghívtam sétálni a gyerekekkel, együtt főztünk levest vasárnaponként. Nem lettünk barátok, de valami oldódott köztünk.
Az ötödik hónap végén Lajos bácsi talált magának egy kis albérletet. Amikor elment, csend lett a lakásban – de most már nem volt nyomasztó ez a csend.
Azóta is gyakran imádkozom. Nem azért, hogy könnyebb legyen az élet – hanem hogy legyen erőm szeretni akkor is, amikor nehéz.
Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek így együtt generációk Magyarországon? Hányan érzik magukat elveszettnek vagy tehetetlennek egy ilyen helyzetben? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak az ima segíthet át minket a legnehezebb időszakokon?