„Ilyen meny kell nekünk!” – Egy magyar család igazi próbája

– Nem fogok bocsánatot kérni, Anikó! – csattant fel Éva néni a telefonban, hangja élesebben hasított át a szobán, mint a kés a friss kenyéren. – Azt akarod, hogy hazudjak magamnak? Hogy elhiggyem, te vagy az a meny, akire mindig is vágytam?

Ott ültem a konyhaasztalnál, a kezem remegett a bögrém körül. A férjem, Gábor, épp a fürdőben volt, nem hallotta ezt a beszélgetést. Éva néni, az anyóspokol magyarországi nagykövete, már harmadszor hívott fel ebben a hónapban. Mindig ugyanaz: vádaskodás, szemrehányás, burkolt sértések. De most valami más volt a hangjában. Valami kétségbeesett.

– Éva néni, én csak azt szeretném, ha végre elfogadna engem – mondtam halkan. – Nem akarok mást, csak hogy család legyünk.

– Család? – nevetett fel gúnyosan. – Te? Egy árva lány? Mit tudsz te a családról?

A szívem összeszorult. Megint ez. Mindig ez. Hogy én árva vagyok. Hogy engem nevelőszülők gondoztak egy kisvárosi panelban, míg másoknak nagymama főzte a húslevest vasárnaponként.

– Anikó! – kiáltotta most már dühösen. – Az én fiamnak rendes asszony kell! Olyan, aki tud főzni, takarítani, gyereket szülni! Nem egy ilyen… ilyen szerencsétlen!

– Éva néni! – szakadt ki belőlem. – Gábor boldog velem! És én is boldog vagyok vele!

A vonal túlsó végén csend lett. Hallottam, ahogy Éva néni szipog. Aztán halkan megszólalt:

– Boldog? Az én fiam? Mióta?

– Mióta együtt vagyunk – feleltem őszintén.

A múltam mindig is árnyékként kísért. Tizennégy évesen kerültem be a rendszerbe, miután anyám meghalt rákban, apám pedig eltűnt valahol az ország másik végén. A nevelőszülők rendesek voltak, de sosem éreztem magam otthon. Mindig kívülálló voltam: az iskolában is, az ünnepeken is.

Aztán jött Gábor. Egyetemista voltam Szegeden, ő pedig egy évfolyammal felettem járt. Egy könyvtári délutánon szólt hozzám először:

– Te is szereted Kosztolányit?

Elmosolyodtam.

– Ő mentett meg sokszor.

Így kezdődött minden. Gábor nem kérdezett a múltamról. Elfogadott úgy, ahogy vagyok. Amikor először elvitt az anyjához Budapestre, Éva néni már az ajtóban végigmért.

– Te vagy az új barátnő? – kérdezte hidegen.

– Igen, Anikó vagyok.

– Honnan való vagy?

– Szegedről.

– És a családod?

Gábor közbevágott:

– Anikó árva. De ez nem számít.

Éva néni arca megkeményedett.

– Nálunk számít minden.

Azóta minden látogatás egy vizsga volt. Ha nem volt tökéletes a rántott hús, ha nem volt elég tiszta a fürdőszoba, Éva néni szóvá tette. Gábor próbált közvetíteni, de ő is belefáradt.

A legrosszabb akkor történt, amikor kiderült: nem lehet gyerekünk természetes úton. Az orvos szavai még most is visszhangzanak bennem:

– Sajnálom, Anikó, de nagyon kicsi az esélye annak, hogy teherbe essél.

Gábor átölelt a rendelő előtt.

– Nem érdekel – suttogta. – Akkor örökbe fogadunk majd egy gyereket. Vagy csak ketten leszünk. Nekem te vagy a család.

De Éva néni másképp látta.

– Tudtam! – csapta össze a kezét egy vasárnapi ebédnél. – Tudtam, hogy valami baj lesz! Árva vagy és meddő! Ez átok!

Gábor felállt az asztaltól.

– Elég volt! Ha még egyszer bántod Anikót, soha többet nem jövünk!

Éva néni sírni kezdett.

– Ti vagytok az egyetlen családom! Mit csináljak nélkületek?

Azt hittem, ez fordulópont lesz. De nem lett az. A telefonhívások folytatódtak. Hol könyörgött, hol fenyegetett.

Most is ott ültem a konyhában és hallgattam őt.

– Anikó… – szólalt meg újra csendesen. – Tudod… én csak azt akarom, hogy Gábor boldog legyen. Hogy legyen unokám… hogy ne maradjak egyedül.

A hangjában most először hallottam félelmet.

– Éva néni… én is szeretnék családot. De nekem nincs senkim rajtatok kívül…

Csend lett. Aztán letette a telefont.

Aznap este Gábor hazaért és látta rajtam a könnyeket.

– Megint anyám?

Bólintottam.

Leült mellém és átölelt.

– Tudod mit? Elég volt ebből. Elköltözünk vidékre. Új életet kezdünk. Csak mi ketten.

Féltem. De belementem.

Egy hónappal később már egy kis alföldi faluban laktunk albérletben. A helyiek kedvesek voltak, de mindenki mindent tudott mindenkiről. Az első napon már odajött hozzám Marika néni:

– Maga az új tanítónő? Vagy csak Gábor felesége?

Elmosolyodtam.

– Mindkettő.

A faluban gyorsan elterjedt: „az új párnak nincs gyereke”. Suttogtak mögöttünk a boltban, de legalább nem bántottak nyíltan.

Egy este Gábor hazahozott egy levelet.

– Anyám írta – mondta fáradtan.

Kibontottam remegő kézzel:
„Drága Anikó és Gábor! Bocsássatok meg nekem! Rájöttem, hogy hibáztam. Féltékeny voltam rátok és féltem az egyedülléttől. Ha egyszer mégis lesz unokám… vagy ha örökbe fogadtok egy gyereket… szeretném látni őt is. Szeretlek benneteket! Anyu”

Sírva fakadtam.
Gábor átölelt és azt mondta:
– Látod? Megérte kitartani egymás mellett.

Egy évvel később örökbe fogadtunk egy kislányt: Zsófit. Az első látogatáskor Éva néni remegő kézzel vette karjába az unokáját.
– Bocsáss meg nekem… – suttogta nekem könnyek között.
Éreztem: most először tényleg család vagyunk.

De vajon hányan élnek még ma Magyarországon úgy, hogy csak a múltjuk alapján ítélik meg őket? Hányan hiszik el magukról azt a bélyeget, amit mások sütnek rájuk? És vajon tényleg csak vér szerinti kötelék lehet igazi család?