Ígéretek a kastélyokról – az én fiamnak csak hazugság jutott

– Elég volt! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a kezem remegett a düh és tehetetlenség keverékétől. A fiam, Gergő, csak lehajtotta a fejét, a menyem, Petra pedig szinte átnézett rajtam. Az egész család ott ült: az én férjem, Laci, Petra szülei, Ilona és Zoltán, sőt még Petra húga, Dóri is. A levegőben vágni lehetett a feszültséget.

– Anyu, kérlek… – suttogta Gergő, de nem hagytam magam.

– Nem fogom tovább nézni, hogy a fiamat így kihasználják! – mondtam remegő hangon. – Elég volt a hazugságokból!

A történetem nem különleges – vagy talán mégis az? Egy magyar anya vagyok, aki egész életében csak egyet akart: hogy a fia boldog legyen. De most úgy érzem, minden reményem szertefoszlott.

Gergőt egyedüli gyermekként neveltük fel Laci mellett egy kis Borsod megyei faluban. Nem voltunk gazdagok: Laci buszsofőrként dolgozott, én pedig a helyi óvodában voltam dajka. Minden forintot félretettünk, hogy Gergő tanulhasson. Ő volt a mi büszkeségünk: jó tanuló, szorgalmas fiú. Amikor felvették a Miskolci Egyetemre mérnöknek, sírtam örömömben.

Aztán jött Petra. Egy miskolci lány, akit Gergő az egyetemen ismert meg. Szép volt, okos, mindig mosolygott – legalábbis eleinte. Amikor először eljöttek hozzánk hétvégére, Petra szülei is elkísérték. Ilona elegáns kosztümben jelent meg, Zoltán pedig olyan autóval jött, amilyet mi csak a tévében láttunk. Már akkor éreztem, hogy más világban élnek.

Az eljegyzéskor Ilona nagy szavakat használt:

– Gergőnek nem kell aggódnia semmi miatt! Mi mindent megadunk nekik. A lakásunk tágas, mindenük meglesz. Olyan lesz nekik, mint egy kis kastély!

Mi Lacival csak egymásra néztünk. Nem voltunk irigyek – örültünk, hogy a fiunk jó helyre kerül. Mi is beletettük minden megtakarításunkat az esküvőbe: kölcsönt vettünk fel, hogy ne szégyenkezzünk a lagzin. Azt mondták: „Mi majd segítünk a fiataloknak!”

Az esküvő után azonban minden másképp alakult.

Gergő és Petra beköltöztek Ilonáékhoz. A „kastély” egy régi panelház harmadik emeletén volt Diósgyőrben: három szoba összesen hat embernek! Ott lakott Ilona és Zoltán, Petra húga Dóri a férjével és kisbabájával – és most már Gergőék is. Egy apró szobát kaptak, ahol alig fért el egy ágy meg egy szekrény.

Az első hónapban Gergő még próbált viccelődni:

– Anyu, legalább nem unatkozunk! – mondta telefonon.

De hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben.

Aztán jöttek a panaszok. Ilona mindenért Gergőt hibáztatta: ha elromlott a mosógép, neki kellett szerelni; ha Zoltánnak fájt a háta, Gergő vitte orvoshoz; ha Dóri gyereke sírt éjjel, Gergőnek kellett ringatni. Petra pedig… mintha teljesen átvette volna anyja stílusát.

Egyik este felhívtam Gergőt:

– Fiam, jól vagy? Olyan fáradtnak tűnsz.

– Jól vagyok… csak sok a munka – felelte halkan.

– És Petra? Segít neked?

– Ő… hát… sokat van anyuval.

Aztán letette.

Lacival próbáltuk tartani magunkat. De amikor meglátogattuk őket húsvétkor, majdnem elsírtam magam. Ilona úgy fogadott minket, mintha betolakodók lennénk:

– Jaj, hát ti is eljöttetek? Remélem, nem hoztatok vidéki tojást…

Petra húga Dóri hangosan nevetett:

– Ezek biztos falusi kolbászt is hoztak!

Gergő csak állt mellettem némán. Láttam rajta: szégyelli magát miattuk – vagy miattunk?

A vacsora alatt Ilona végig arról beszélt, mennyire nehéz eltartani ennyi embert:

– Tudjátok, Gergőnek is be kell szállnia a rezsibe! Nem lehet mindent ránk hagyni…

Laci ekkor már vörös fejjel ült:

– De hát azt ígérték, segítenek nekik! – suttogta nekem később.

Hazafelé az autóban sírtam. Úgy éreztem magam, mint akit kiraboltak – nem pénzzel, hanem reménnyel.

Azóta hónapok teltek el. Gergő egyre csendesebb lett. Ritkábban hívott fel. Amikor kérdeztem Petrától telefonon:

– Drágám, minden rendben van?

Ő csak annyit mondott:

– Anyuék ilyenek. Majd megszokjuk.

De én nem tudtam megszokni.

Egy nap Gergő váratlanul beállított hozzánk egyedül. Soványabb volt és sápadtabb.

– Anyu… nem bírom tovább – mondta halkan.

Laci odalépett hozzá:

– Fiam, gyere haza! Kezdjük elölről! Majd valahogy megoldjuk!

De Gergő csak legyintett:

– Petra nem akar eljönni. Azt mondja, az ő helye az anyja mellett van.

Akkor értettem meg igazán: elveszítettem a fiamat egy másik családnak – egy családnak, amely lenéz minket és kihasználja őt.

Azóta minden nap azon őrlődöm: mit tegyek? Ha szólok Petráéknak, csak még jobban megalázzák Gergőt. Ha hallgatok, cinkosuk leszek ebben az igazságtalanságban.

Egy este Laci rám nézett:

– Mit ér az anyai szeretet? Megvédeni sem tudjuk…

Éjszakákon át forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak Ilona szavai: „Kastélyt adunk nekik!” Hol van az a kastély? Hol van az ígéret?

Egyik nap összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam Petrát:

– Beszélni szeretnék veled négyszemközt.

Találkoztunk egy kávézóban Miskolc belvárosában. Petra feszengve ült le velem szemben.

– Tudod jól, hogy Gergő boldogsága mindennél fontosabb nekem – kezdtem halkan –, de látom rajta, hogy szenved.

Petra lesütötte a szemét:

– Anyuék ilyenek… én ehhez nőttem fel…

– De te választottad őt! – mondtam határozottan. – Nem hagyhatod tönkretenni!

Petra vállat vont:

– Mit csináljak? Nincs pénzünk albérletre…

Hazamentem összetörve.

Azóta csak egy kérdés zakatol bennem: meddig kell tűrnöm ezt? Meddig kell néznem anyaként, hogy a fiamat megalázzák?

Most itt ülök a konyhában és írom ezt a történetet nektek – talán valaki megérti majd a fájdalmamat.

Vajon mit tenne más anya az én helyemben? Hallgassak tovább vagy álljak ki végre az igazságért? És ha kiállok – elveszítem végleg a fiamat?