Húsz év fájdalom és csalódás: hogyan tett pokollá a férjem volt családja az életemet

– Nem maradsz itt egy percig sem tovább! – csattant fel Éva, a férjem lánya, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha betolakodó lennék a saját otthonomban. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. A férjem, László, alig két hete halt meg, és én még fel sem fogtam igazán, hogy egyedül maradtam. De Évát és a húgát, Katát ez nem érdekelte. Ők már a temetés másnapján megjelentek, hogy elvigyék, ami szerintük „családi örökség”.

– Ez a porcelán készlet anyué volt! – kiabálta Kata, miközben már pakolta is be a dobozba a Zsolnay csészéket. – És az a fotel is! – mutatott rá a sarokban álló, kopott bőr ülőalkalmatosságra.

– Lányok, kérlek… – próbáltam halkan szólni, de Éva rám förmedt:

– Te csak egy idegen vagy! Apánk sosem szerette volna, hogy mindent te kapj!

Azt hittem, ha szeretettel fordulok feléjük, ha türelmes vagyok, idővel elfogadnak. De húsz év alatt sem változott semmi. Mindig csak a múltat látták bennem: az „új nőt”, aki elvette tőlük az apjukat. Soha nem voltam elég jó. Soha nem voltam családtag.

Pedig amikor Lászlóval megismerkedtünk, azt hittem, végre megtaláltam a helyem. Egyedülálló nőként, negyvenhez közel már lemondtam arról, hogy valaha is családom lesz. László akkor már túl volt egy váláson, két felnőtt lánya volt, és egy zuglói társasházban lakott. Nem volt gazdag, de tisztességes ember hírében állt: tanárként dolgozott egy pesti gimnáziumban. Az első közös karácsonyunkon még mindenki mosolygott az asztalnál. Akkor még reménykedtem.

Aztán jöttek a hétköznapok. Az anyósom, Marika néni sosem fogadott el. – Az én fiam nem ilyen nőt érdemelt! – mondogatta minden családi ebédnél. Ha főztem valamit, mindig talált benne hibát. – A töltött káposztát nem így kell csinálni! – szólt rám egyszer gúnyosan.

László próbált közvetíteni. – Anyu, hagyd már… – mondta csendesen, de sosem állt ki igazán mellettem. Mindig csak békét akart. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bérlő a saját életemben.

Az évek teltek. A lányok felnőttek, férjhez mentek, de sosem hívtak meg semmire. Ha születésnap volt vagy keresztelő, csak Lászlót várták – engem nem. Ha véletlenül találkoztunk az utcán vagy egy boltban, átnéztek rajtam.

Aztán László megbetegedett. Először csak fáradékony lett, majd jöttek a vizsgálatok: daganat. Hónapokon át ápoltam: főztem rá diétás ételeket, cseréltem az ágyneműt, vittem orvoshoz. A lányok alig látogatták meg. Csak akkor jelentek meg újra, amikor László már haldoklott.

A temetésen mindenki engem hibáztatott. – Ha jobban vigyáztál volna rá… – sziszegte Marika néni a sírnál. Éva és Kata pedig már akkor arról suttogtak: „Vajon mi marad nekünk?”

A hagyatéki tárgyalás maga volt a rémálom. László végrendeletet hagyott: rám bízta a lakást és néhány személyes tárgyat. A lányok ezt nem tudták elfogadni.

– Ez nem igazságos! – kiabálta Éva az ügyvéd előtt is. – Anyu egész életében ezért dolgozott! Nekünk jár minden!

Az ügyvéd csak sóhajtott: – A törvény szerint minden rendben van.

De ők nem nyugodtak bele. Hetekig zaklattak telefonon: fenyegettek, könyörögtek, sírtak. Egyik este Éva megjelent az ajtóm előtt:

– Ha nem adod vissza anyu ékszereit és apu óráját, feljelentelek! – ordította.

A szomszédok hallgatták a veszekedést a folyosón. Másnap mindenki engem nézett ferde szemmel a lépcsőházban.

A barátaim közül is sokan elfordultak tőlem. Sokan azt gondolták: biztosan én vagyok a hibás. Hogy én szakítottam szét egy családot.

Egyedül maradtam egy háromszobás lakásban, ahol minden sarokban ott lappangott László emléke és a lányok gyűlölete.

Próbáltam új életet kezdeni: visszamentem dolgozni egy könyvesboltba részmunkaidőben. De minden nap csak azt éreztem: idegen vagyok ebben a városban is. A kolléganőim pletykáltak rólam: „Az az özvegy… tudod, akinek mindene lett.”

A magány lassan felemésztett. Esténként csak ültem a kanapén és bámultam ki az ablakon a panelrengetegre. Néha felhívott egy-egy régi barátnőm:

– Na mesélj, milyen most az élet? Biztos jó neked…

De ők sem értették meg igazán. Senki sem tudta, milyen érzés elveszíteni mindent: szerelmet, reményt, családot.

Egy nap aztán Éva és Kata újra betoppantak – ezúttal két erős férfival.

– Most elvisszük anyu szekrényét! – jelentették ki ridegen.

Próbáltam ellenállni:
– Ez már az én tulajdonom…
– Ne hazudj! – vágott közbe Kata.

A férfiak szó nélkül felkapták a szekrényt és kivitték az ajtón. Éva még visszafordult:
– Remélem boldog vagy! Mert mi soha nem bocsátunk meg!

Aznap este sírva ültem le az üres nappaliban. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó saját múltamban.

Azóta eltelt három év. A lakást végül eladtam – nem bírtam tovább abban az ellenséges légkörben élni. Egy kis zuglói panelba költöztem; csendes utca, öreg házak között. Itt legalább senki sem tudja ki vagyok.

Néha még álmodom Lászlóval: mosolyog rám és azt mondja: „Ne félj, minden rendben lesz.” De reggelente csak az üresség marad.

A lányokkal soha többé nem beszéltem. Az anyósom is meghalt tavaly télen; senki sem hívott fel emiatt sem.

Most már csak magamnak főzök vacsorát esténként; néha meghívom egy-egy régi kolléganőmet teára. De ők is inkább csak panaszkodni jönnek: „Bezzeg neked könnyű!”

Senki sem tudja mennyi könnyet sírtam el ezekben az években; mennyi megaláztatást kellett lenyelnem.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg hibáztam? Lehetett volna másképp? Ha jobban harcolok? Vagy ha egyszerűen csak elengedem mindazt ami fáj?

Most már csak egy kérdés maradt bennem minden este:

– Vajon van még esélyem boldogságra? Vagy húsz év után tényleg csak ennyi jut nekem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi fájdalom után?