Hogyan mentette meg az ima a kapcsolatomat az anyósommal – Egy őszinte vallomás egy budapesti menyasszonytól

– Már megint ezt csináltad, Eszter! – Ilona hangja úgy hasított bele a reggeli csendbe, mint amikor valaki porcelánt ejt le a kőpadlóra. A konyhában álltam, kezemben a vizes pohárral, és próbáltam nem sírni. – Hányszor mondjam még, hogy a fehér törlőkendő a fürdőszobába való, nem ide! – folytatta, miközben a szemében ott villogott az a régi, soha el nem múló csalódottság.

A férjem, Gábor, a nappaliban ült, fejét mélyen a telefonjába temetve. A mi másfél szobás lakásunkban minden szó visszhangzott, de ő mindig úgy tett, mintha semmit sem hallana. Talán félt Ilonától? Vagy csak nem akart belefolyni? Akkoriban csak azt éreztem: egyedül vagyok.

Ilona két éve költözött hozzánk, miután meghalt az apósa. Mindenki azt mondta: „Ez csak átmeneti, Eszter, Ilona most nagyon magányos.” De az átmeneti hónapokból évek lettek. Minden nap harc volt: egy kis magánszféráért, egy döntés jogáért. Ilona mindent jobban tudott – hogyan kell főzni a gulyást, hogyan kell hajtogatni a törölközőket, sőt még azt is, hogyan kell helyesen mosogatni. Én pedig mindig csak „az új lány” voltam, aki mindent rosszul csinál.

Egyik este fáradtan értem haza a munkából. A könyveimet Ilona átrendezte a polcon. – Itt rendetlenség volt – mondta vállat vonva. – Most már rend van. Akkor először kiabáltam vele: – Ez az én otthonom! – Csak egy hideg pillantást kaptam válaszul.

Egyre többször maradtam bent túlórázni, vagy találkoztam barátnőkkel. De nem lehetett örökké menekülni. Gábor gyakran kérdezte: – Mi bajod van? Miért vagy ilyen feszült? – Nem volt erőm mindent újra és újra elmagyarázni.

A legrosszabbak az ünnepek voltak. Ilona mindent átvett: menü, díszítés, ajándékok. Úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját lakásomban. Egy karácsonyi vacsorán mindenki előtt megjegyezte: – Eszter nem tud bejglit sütni, de legalább szépen mosogat. – Mindenki nevetett, én pedig legszívesebben eltűntem volna.

A testem is jelezni kezdett: álmatlanság, fejfájás, állandó fáradtság. Az orvos azt mondta: „Ez stressz.” De hogyan ne stresszeljek? Minden beszélgetés Ilonával vitába vagy sírásba torkollott. Gábornak próbáltam elmondani, de csak sóhajtott: – Ő az anyám…

Egy éjszaka rémálomból riadtam fel: ordítottam Ilonára, ő pedig elment és soha többé nem jött vissza. Bűntudattal és szomorúsággal keltem fel. Kimentem vizet inni – Ilona ott ült a konyhaasztalnál és halkan sírt.

– Anyu…? – kérdeztem óvatosan.
– Bocsáss meg… – suttogta. – Már nem tudok másképp élni.

Leültem vele szemben. Először láttam benne nem az anyóst, hanem egy magányos, összetört asszonyt. Eszembe jutott az én anyám is, aki évekkel ezelőtt halt meg – mennyire hiányzik még mindig.

Aznap éjjel sokáig beszélgettünk. Ilona mesélt a gyermekkoráról egy kis faluban Békés megyében; arról, hogyan dolgozott egész életében; mennyire fél az egyedülléttől. Hallgattam és éreztem: valami bennem is megváltozik.

Másnap elmentem a közeli templomba. Leültem hátul és csak annyit mondtam: „Istenem, adj erőt megbocsátani és szeretni őt úgy, ahogy van.” Minden nap imádkoztam ezért. Apránként változott valami: Ilona néha megkérdezte a véleményemet, néha megdicsérte az ebédemet.

Nem lett könnyebb egyik napról a másikra. Voltak újabb veszekedések is. De már nem menekültem előlük. Együtt kezdtünk sétálni a Városligetben, vasárnaponként sütit sütöttünk vagy együtt néztünk sorozatokat. Az ima türelmet adott.

A legnagyobb próba akkor jött el, amikor tüdőgyulladással ágyba kerültem két hétre. Ilona főzte nekem a húslevest, hozta a teát mézzel és felolvasott nekem könyveket. Akkor először éreztem hálát iránta.

Ma már tudom: hit és ima nélkül nem éltem volna túl ezt az időszakot. A kapcsolatunk Ilonával nem tökéletes, de igazi lett. Megtanultunk beszélgetni és megbocsátani egymásnak.

Néha elgondolkodom: hány családi konfliktust lehetne elkerülni, ha többször néznénk egymásra szívvel? Vajon képesek vagyunk megbocsátani azoknak is, akik a legjobban bántanak minket?