Hatvanöt éves vagyok, és gyűlölöm, ha vendégek jönnek hozzám – egy magyar nő vallomása a magányról, családról és önállóságról
– Anya, miért nem engeded be a gyerekeket? – kérdezte Zsuzsi lányom már harmadszor ezen a héten, miközben a telefonban hallottam, ahogy a két unokám veszekedve rohangál a háttérben.
– Mert fáradt vagyok, Zsuzsi. És mert… egyszerűen nem akarom – feleltem halkan, de határozottan. A hangomban ott volt minden: a bűntudat, a dac, a védekezés. Zsuzsi felsóhajtott.
– De hát anyu, ők annyira szeretnek hozzád jönni! Régen mindig örültél nekik. Mi változott?
Mi változott? Minden. És semmi. Hatvanöt éves vagyok, és úgy érzem, mintha egész életemben csak másokért éltem volna. Most végre magamnak akarok élni – de ezt senki sem érti meg.
A lakásom egy panelház negyedik emeletén van Zuglóban. Harminc éve költöztünk ide Bélával, azóta ő már nincs velem – öt éve halt meg rákban. Azóta minden csendesebb lett. Az első évben még örültem, ha jöttek a gyerekek, az unokák, barátok. Főztem nekik húslevest, sütöttem pogácsát, mindenki dicsérte a töltött káposztámat. De most… már csak a csendet szeretem.
A múlt héten is jöttek. Zsuzsiék és Gábor fiamék is egyszerre. Nyolcan voltak nálam. A konyhában álltam egész nap, mire mindenki jól lakott. Aztán amikor elmentek, ott maradtam egyedül a mosatlan edényekkel, morzsákkal a szőnyegen, ragacsos ujjlenyomatokkal az ablakon. Két napig takarítottam utána. És közben csak sírtam.
Nem azért sírtam, mert haragszom rájuk. Hanem mert úgy érzem, hogy már nem bírom ezt tovább. Hogy valami véget ért bennem.
Gyerekkoromban anyám mindig azt mondta: „A nő dolga a család szolgálata.” Ezt tanultam meg én is. Húsz évig dolgoztam könyvelőként egy kis cégnél, aztán amikor megszülettek a gyerekek, otthon maradtam velük. Bélával sosem voltunk gazdagok, de mindig mindent megadtunk a gyerekeknek. Mindig én voltam az utolsó, aki leült az asztalhoz – előbb mindenki más evett.
Most viszont… most először érzem azt, hogy jogom van nemet mondani.
A család ezt nem érti meg. Zsuzsi szerint önző vagyok. Gábor szerint „megbolondultam” az öregedéstől. Az unokák megsértődnek, ha nem engedem be őket. A barátnőim közül is sokan furcsán néznek rám.
– Marika, hát mi bajod van? – kérdezte múltkor Ilonka a lépcsőházban. – Én örülnék, ha ilyen szép családom lenne! Nálam sosem jön senki…
– Ilonka, hidd el, én is örülök nekik – mondtam neki –, de néha már túl sok.
– Akkor szólj nekik! – legyintett Ilonka. – Vagy főzz kevesebbet!
De ez nem ilyen egyszerű. Ha kevesebbet főzök, megsértődnek. Ha nem hívom őket, megsértődnek. Ha beengedem őket, én sértődöm meg magamra.
A legrosszabb az egészben az ünnepek idején van. Karácsonykor például mindenki nálam akar lenni. Tavaly december 24-én reggel hatkor keltem fel, hogy mindent előkészítsek: halászlé, töltött káposzta, bejgli háromféle töltelékkel… Mire este lett, már alig álltam a lábamon. Aztán amikor mindenki elment, csak ültem a kanapén és néztem a karácsonyfát – egyedül.
Béla ilyenkor mindig azt mondta: „Ne aggódj, Marikám! Ez a családért van.” De Béla már nincs itt. És én már nem akarom csak a családért élni.
A gyerekeim ezt nem értik meg.
– Anya, te mindig ilyen voltál! – vágta rá Gábor múltkor egy vasárnap délutánon. – Mindig mindent túlaggódsz! Mi csak szeretünk nálad lenni.
– Én is szeretlek titeket – mondtam neki csendesen –, de most már szeretném egy kicsit magamat is szeretni.
– Ez hülyeség! – legyintett Gábor. – Majd ha meghalsz, akkor bánni fogod!
Talán igaza van. Talán tényleg bánni fogom egyszer. De most úgy érzem: ha még egyszer végig kell csinálnom egy ilyen napot, akkor tényleg belebetegszem.
A barátnőim közül csak Kati érti meg igazán.
– Marika, ne hagyd magad! – mondja mindig Kati a kávézóban ülve. – Én már régóta nem engedek be senkit! Ha találkozni akarnak velem, jöjjenek ide vagy sétáljunk egyet a Városligetben!
Kati özvegy már tíz éve. Neki sincs könnyű dolga: a lánya Németországban él, ritkán jön haza. De Kati megtanulta élvezni az egyedüllétet.
– Tudod mit? – mondja Kati –, az élet túl rövid ahhoz, hogy mindig másokat szolgáljunk!
Igaza van? Talán igen.
Múlt héten eldöntöttem: mostantól csak akkor engedek be vendéget a lakásomba, ha tényleg kedvem van hozzá. Nem fogok többé bűntudatot érezni emiatt.
De persze ez sem ilyen egyszerű.
Zsuzsi tegnap is felhívott:
– Anya, holnap átugranánk egy órára! Csak egy kávéra!
– Most nem jó – mondtam neki határozottan.
– De miért? Megint valami bajod van?
– Nincs bajom – feleltem –, csak most magammal akarok lenni.
– Anya… te tényleg megváltoztál.
Lehet, hogy tényleg megváltoztam. De végre úgy érzem: most először önmagam vagyok.
Sokan azt gondolják: az időskor magányos dolog. És igen, néha tényleg az. De néha felszabadító is tud lenni.
Szeretem nézni reggelente a madarakat az ablakból. Szeretek olvasni csendben egy csésze tea mellett. Szeretek sétálni egyedül a Városligetben vagy leülni egy padra és csak figyelni az embereket.
Nem akarom már azt az életet élni, amit mások várnak el tőlem.
A családom persze továbbra sem érti ezt meg teljesen.
Tegnap este Zsuzsi írt egy üzenetet:
„Anya, remélem tudod: mi mindig szeretünk téged! Bármikor meggondolod magad, szólj!”
Elmosolyodtam rajta. Talán egyszer majd újra lesz kedvem vendégeket fogadni. De most még nem tartok ott.
És ti? Ti hogy vagytok ezzel? Tényleg önző dolog néha magunkat választani? Vagy ez az igazi szabadság? Várom a gondolataitokat.