Három nő, egy konyha, és a béke teljes hiánya – Egy magyar család mindennapi harca
– Ki hagyta a fedőt a gáztűzhelyen?! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a reggeli kávéját kavargatta.
Én már a fürdőszobában próbáltam csendben fogat mosni, de tudtam, hogy ez a nap is úgy indul, mint az összes többi az elmúlt fél évben: feszültséggel. Anyám, Marika, már a hűtő előtt állt, kezében egy doboz tejföllel.
– Én voltam – szólt vissza halkan. – De csak azért, mert tegnap este te megint elfelejtetted elmosni a lábast, Ilona.
– Mert egész nap csak főzök, mosok, takarítok! – vágott vissza anyósom. – Nem lehetne egyszer végre rendet tartani ebben a házban?
Én ekkor léptem ki a fürdőből. – Lányok, kérlek… – kezdtem, de már késő volt. A két asszony egymásnak feszült, mint két öreg macska.
A nevem Dóra. Harminchárom éves vagyok, egyéves kisfiammal, Mátéval és férjemmel, Gáborral élünk egy háromszobás panelban Újpesten. Anyám tavaly költözött hozzánk vidékről, amikor apám meghalt. Anyósom pedig már évek óta velünk lakik, mióta Gábor apja elment egy fiatalabb nővel. Három nő egy fedél alatt – mindenki azt mondta: „Ez öngyilkosság!” De nem volt más választásunk.
A konyha lett a csatatér. Mindenki máshogy főzött, máshogy rakta el az edényeket, máshogy szerette volna nevelni Mátét. Anyám szerint a gyereknek minden nap friss levest kell ennie. Anyósom szerint inkább főzeléket. Én pedig csak azt szerettem volna, ha végre valaki hagy egy kis csöndet nekem.
– Dóra, szólj már Gábornak, hogy beszéljen az anyjával! – suttogta anyám este, amikor végre leültünk egy teára.
– Anya, Gábor egész nap dolgozik. Nem akar veszekedést otthon is.
– De hát ez így nem mehet tovább! – sóhajtott fel. – Ilona mindent jobban tud. A múltkor is rám szólt, hogy rosszul teszem el a befőttet!
Másnap reggel Ilona néni már a porszívóval hadonászott.
– Marika! Miért nem söpörted fel a morzsákat vacsora után? A gyerek majd mindent összeszed!
Anyám csak legyintett. – Majd én megoldom! – És már ment is a felmosóért.
Én közben próbáltam Mátét megetetni, de ő csak sírt és dobálta a kanalat. Gábor ekkor lépett be az ajtón.
– Mi ez a cirkusz már megint? – kérdezte fáradtan.
– Semmi! – vágtuk rá mindhárman egyszerre.
Aztán jött az ebédidő. Anyám húslevest főzött volna, de Ilona néni már előkészítette a krumplifőzeléket. A két fazék egymás mellett fortyogott a tűzhelyen.
– Az én napom van! – jelentette ki anyám.
– De én már előbb elkezdtem! – vágott vissza anyósom.
Én csak álltam ott, kezemben Máté cumisüvegével, és legszívesebben ordítottam volna.
Egyik este aztán robbant a bomba. Máté lázas lett. Mindketten egyszerre akarták ápolni: egyikük hagymateát főzött volna neki, másikuk kamillás borogatást tett volna rá.
– Elég! – kiáltottam végül. – Ez az én gyerekem! Köszönöm a segítségeteket, de most én döntök!
Mindketten megsértődtek. Egyikük sem szólt hozzám másnap reggelig.
Azt hittem, végre lesz egy kis nyugtom. De nem így lett. A csend még rosszabb volt. A lakásban vibrált a feszültség.
Egy hét múlva anyám sírva fakadt.
– Nem bírom tovább ezt az állandó harcot! Én csak segíteni akartam…
Ilona néni is megenyhült.
– Én is csak azt szeretném, ha minden rendben lenne… Tudod, Dóra, nekem sosem volt lányom. Mindig is féltem attól, hogy nem fogadnak el.
Leültem közéjük az asztalhoz.
– Tudjátok mit? Osszuk fel a hetet. Egyik nap te főzöl, anya, másik nap te, Ilona néni. A harmadik nap pedig rendelünk pizzát és mindenki pihen!
Nevettünk. Először hónapok óta.
De persze nem oldódott meg minden varázsütésre. A konfliktusok újra és újra előjöttek: ki mennyi ideig zuhanyozhat (a melegvíz-mérő miatt), ki mikor mossa ki a ruhákat (a panelházban csak egy mosógép van), ki mikor mehet le sétálni Mátéval (mert mindketten szerették „kivinni” az unokát).
Egyik este Gábor rám nézett:
– Dóra… nem lehetne külön költözni? Talán mindenkinek jobb lenne…
Sírva fakadtam. Hogy mondhat ilyet? Hogy hagyjam magára anyámat? Hogy mondjam meg Ilona néninek, hogy menjen el?
De aztán rájöttem: talán tényleg szükség van változásra. Talán mindannyian túl sokat akarunk adni – és közben elveszítjük önmagunkat.
Egy hónap múlva sikerült albérletet találni anyámnak egy közeli utcában. Ilona néni is belement abba, hogy hetente csak három napot tölt nálunk – a többit a barátnőjénél tölti Zuglóban.
Az első reggel csend volt. Csak Máté gügyögése hallatszott és Gábor halk szuszogása.
Leültem egyedül a konyhában egy bögre kávéval.
Hiányzott anyám hangja. Hiányzott Ilona néni zsörtölődése is. De végre éreztem: ez most tényleg az én otthonom.
Azóta minden héten találkozunk: együtt ebédelünk vasárnaponként. Néha még mindig összekapnak valamin – de már tudok nevetni rajta.
Most már tudom: három nő egy konyhában sosem lesz béke szigete. De talán nem is kell annak lennie. Talán pont ezekből a harcokból tanuljuk meg igazán szeretni egymást.
Ti mit gondoltok? Lehet-e igazi béke három nő között egy magyar családban? Vagy mindig marad egy kis háború? Várom a véleményeteket!