Három hónap csend: Anyósom haragja a nyaralásunk miatt
– Nem hiszem el, hogy ezt meg meritek tenni velem! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés, és szinte éreztem, ahogy a szavai végigkarcolják a lelkemet. Ott ültünk a férjemmel, Gáborral, egymás kezét szorítva, és próbáltuk megmagyarázni, miért döntöttünk úgy, ahogy.
– Ilona néni, tudja, hogy mennyire szerettük volna segíteni – kezdtem halkan –, de már évek óta nem voltunk sehol. Szükségünk volt egy kis pihenésre.
– Pihenésre? – vágott közbe gúnyosan. – Nekem meg szükségem lenne egy új konyhára! De persze az nem számít. Az én igényeim sosem számítanak.
Aztán felállt, és szó nélkül kiviharzott a lakásból. Azóta három hónap telt el. Három hónap csend, három hónap feszültség. Gábor minden este csak bámulta a telefonját, hátha csörög – de Ilona néni nem hívott. A vasárnapi ebédek elmaradtak, a családi csoportban csak rövid, udvarias üzenetek jelentek meg.
Az egész úgy kezdődött, hogy Ilona néni bejelentette: idén is szeretné felújítani a lakást. Minden ötödik évben új színt kapnak a falak, új bútorok érkeznek, mintha ezzel próbálná elűzni az idő múlását. Pedig a lakás makulátlan volt – még a szomszédok is irigykedtek rá. De Ilona néni szerint mindig lehet szebbet, jobbat.
Mi viszont már évek óta csak álmodoztunk arról, hogy elutazunk valahova. A megtakarításainkat mindig másra kellett költeni: autó javításra, váratlan kiadásokra vagy éppen Ilona néni kisebb-nagyobb kívánságaira. Most először döntöttünk úgy, hogy magunkat helyezzük előtérbe.
A Balatonra mentünk egy hétre. Nem volt luxusnyaralás, de nekünk maga volt a mennyország: reggeli úszás, hosszú séták Tihanyban, lángos a parton. Gábor végre mosolygott, én pedig elfelejtettem a mindennapi stresszt. De ahogy hazaértünk, minden öröm szertefoszlott.
Ilona néni nem fogadta el az ajándékot sem, amit hoztunk neki – egy kézzel festett kerámia tálat. Csak annyit mondott: „Nem kell emlékeztető arról, hogy hol voltatok helyettem.” Azóta nem szólt hozzánk.
Az első hetekben dühös voltam rá. Hogy lehet valaki ennyire önző? Miért nem örül annak, hogy végre boldogok vagyunk? Gábor viszont csak hallgatott. Egy este aztán kibukott belőle:
– Tudod, anyám mindig mindent kontrollálni akar. Sosem volt könnyű vele… De most valahogy mégis hiányzik.
Én is éreztem a hiányát – de inkább a családi rend hiányát. A vasárnapok üresek lettek nélküle. Aztán jött az üzenet: „Kórházban vagyok. Ne aggódjatok.”
Azonnal indultunk Gáborral. A kórház folyosóján ülve először éreztem igazán: lehet, hogy elveszíthetjük őt. Amikor beléptünk hozzá, Ilona néni arca sápadt volt és fáradt.
– Miért jöttetek? – kérdezte halkan.
– Mert szeretjük magát – mondtam remegő hangon.
Hosszú csend következett. Gábor odament hozzá és megszorította a kezét.
– Anya… Sajnálom, ha megbántottunk. De nekünk is szükségünk van néha magunkra.
Ilona néni szeme megtelt könnyel.
– Tudjátok… Amióta apátok meghalt, csak ez a lakás maradt nekem. Ha felújítom, úgy érzem, mintha új életet kezdenék… De lehet, hogy tényleg túlzásba viszem.
Ott ültem az ágya mellett és rájöttem: mindannyian félünk valamitől. Ő az elmúlástól félt és attól, hogy magára marad. Mi pedig attól féltünk, hogy sosem leszünk elég jók neki.
A kórházból hazatérve újra elkezdtünk beszélgetni. Nem volt könnyű – sok régi sérelmet kellett kimondani és megbocsátani. De most már tudjuk: néha magunkat kell előtérbe helyezni ahhoz, hogy másokat is boldoggá tehessünk.
Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan választják a békét a saját boldogságuk helyett? És vajon tényleg bűn néha önmagunkat választani?