Harmincnyolc éves vagyok, nincs férjem, nincs gyerekem – és boldogabb vagyok, mint valaha: Egy magyar nő vallomása a társadalmi elvárások szorításában
– Hány éves is vagy most, Anna? – kérdezte anyám, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta a konyhában. A hangjában ott bujkált az a jól ismert feszültség, amitől mindig összeszorult a gyomrom.
– Harmincnyolc – feleltem halkan, miközben az ablakon át néztem a kertet. A szomszéd gyerekek nevetve kergetőztek a diófa alatt. Anyám sóhajtott, letette a fakanalat.
– És még mindig egyedül vagy. Tudod, hogy csak jót akarok neked, de…
– Tudom, anya. – Félbeszakítottam. – De jól vagyok így. Tényleg.
Azt hiszem, egész életemben ez volt a legnehezebb mondat, amit ki kellett mondanom. Nem azért, mert nem volt igaz – hanem mert tudtam, hogy anyám sosem fogja igazán elhinni. Magyarországon egy nő harminc felett férj és gyerek nélkül? Ez szinte bűnnek számít sokak szemében.
A nevem Tóth Anna. Budapesten élek egy kétszobás lakásban a tizedik kerületben. Van egy stabil állásom egy reklámügynökségnél, ahol kreatív vezetőként dolgozom. Szeretem a munkámat, szeretem a barátaimat, szeretek egyedül hazamenni este, amikor csak magamnak főzök egy gyors vacsorát, és leülök olvasni vagy sorozatot nézni. Mégis, minden családi ebéd, minden baráti összejövetel újra és újra ugyanazt a kérdést hozza elő: „Mikor lesz már valakid?”
A húgom, Zsófi már két gyereket nevel vidéken. Ő az anyám büszkesége. Amikor együtt vagyunk, anyám mindig úgy beszél róla, mintha ő lenne az egyetlen helyes út példaképe. Zsófi persze szeret engem, de néha érzem rajta is azt a leheletnyi sajnálatot: „Te is olyan jó anya lennél…”
De én nem érzem magam kevesebbnek attól, hogy más az utam. Húszévesen még azt hittem, harmincig férjhez megyek és lesz két gyerekem. Aztán jöttek a csalódások: Gábor elhagyott egy kolléganőjéért; Péterrel évekig együtt voltunk, de ő sosem akart családot; András pedig egyszerűen csak eltűnt az életemből. Egy idő után rájöttem: nem akarok csak azért kapcsolatban lenni, hogy megfeleljek valakinek.
A munkahelyemen is érzem néha a furcsa pillantásokat. A kolléganőim közül többen már rég babáznak otthon vagy részmunkaidőben dolgoznak. Az irodai kávézásokon gyakran szóba kerülnek a gyerekek betegségei, óvodai gondok – én ilyenkor csendben maradok. Egyszer egy új kolléga megkérdezte:
– És te? Neked hány gyereked van?
– Egy sem – mosolyogtam rá.
– Ó… hát biztosan hamarosan…
Csak legyintettem. Nem akarom már magyarázni senkinek az életemet.
A barátaim között is akadnak olyanok, akik szerint „valami baj van velem”. Egyik este Réka – akivel még az egyetemen barátkoztunk össze – kiborult egy pohár bor után:
– Anna, te tényleg boldog vagy így? Nem hiányzik valaki melléd? Egy gyerek? Egy férfi?
– Réka… – sóhajtottam. – Néha hiányzik valaki. De nem mindenáron. Inkább vagyok egyedül boldog, mint boldogtalan valaki mellett.
– De mi lesz veled öregkorodban?
Ez a mondat mindig szíven üt. Mintha csak akkor lenne értelme az életnek, ha valaki gondoskodik rólam majd egyszer. De mi van akkor, ha én most gondoskodom magamról? Ha most boldog vagyok?
A családi ünnepek mindig különösen nehezek. Karácsonykor anyám már hetekkel előtte aggódik:
– Anna, ugye nem leszel megint egyedül Szenteste? Gyere át hozzánk! Zsófiék is ott lesznek.
Persze megyek – de ilyenkor érzem igazán kívülállónak magam. Zsófi férje viccelődik:
– Na Anna, idén is csak a kutyád vár otthon?
Nevetek rajta, de belül fáj. Nem azért, mert igazuk van – hanem mert nem értik: nekem így jó.
A legnehezebb pillanat tavaly nyáron jött el. Apám születésnapján összegyűlt a család. A vacsora végén anyám halkan odasúgta:
– Tudod, hogy csak azt szeretném, ha boldog lennél… De néha úgy érzem, nem vagy az.
Ekkor tört el bennem valami.
– Anya! Miért gondolod azt, hogy csak úgy lehetek boldog, ahogy te elképzeled? Miért nem lehet az én boldogságom más?
Sírtunk mindketten. Aznap este először beszélgettünk őszintén arról, hogy mit jelent nekem az élet. Elmondtam neki: szeretem azt az önállóságot, amit elértem; szeretek utazni; szeretek spontán döntéseket hozni; szeretek egyedül lenni – és ez nem magányosság.
Azóta kicsit könnyebb lett minden. Anyám már ritkábban hozza szóba a témát – bár néha még mindig látom rajta az aggodalmat. Zsófi is elfogadta: más vagyok. A barátaim közül néhányan eltávolodtak – de akik maradtak, azok tényleg szeretnek engem.
A munkahelyemen is megtanultam kiállni magamért. Amikor legutóbb szóba került egy előléptetés lehetősége és valaki megjegyezte: „Neked úgyis több időd van”, csak annyit mondtam:
– Az idő mindenkinek ugyanannyi – csak máshogy osztjuk be.
Sokan azt hiszik, hogy aki egyedül él harminc felett Magyarországon, az biztosan boldogtalan vagy sérült. Pedig én minden reggel hálás vagyok azért az életért, amit magamnak teremtettem meg: a saját lakásomért; a reggeli kávém csendjéért; azért, hogy szabadon dönthetek mindenről.
Persze vannak nehéz napjaim. Néha rám tör a félelem: mi lesz velem később? De aztán mindig rájövök: most kell jól éreznem magam a bőrömben – nem mások elvárásai szerint.
Tudom, hogy sokan vannak hozzám hasonló helyzetben Magyarországon – csak kevesen mernek erről beszélni. Mert félünk az ítélkezéstől; félünk attól, hogy furcsának tartanak minket; félünk attól, hogy kimondjuk: lehetünk boldogok másképp is.
Én most kimondom: harmincnyolc éves vagyok, nincs férjem és nincs gyerekem – és boldogabb vagyok, mint valaha.
Ti mit gondoltok? Tényleg csak egyféleképpen lehet teljes életet élni Magyarországon? Vagy végre elfogadhatjuk egymást úgy is, ahogy vagyunk?