Harminchét és egy nap: amikor nem a gyerek, hanem az anya nő fel

– Most tényleg elmész? – kérdeztem rekedten, miközben a konyhaasztalra könyököltem, és próbáltam nem sírni.

– Anya, muszáj. Nem bírom tovább ezt a légkört. – Zsófi hangja remegett, de a tekintete kemény volt. A bőröndje már az előszobában állt, a kabátját a karjára dobta.

– De hova mész? – próbáltam nyerni még egy percet, hátha meggondolja magát.

– Marcinál alszom pár napig. Majd kereslek. – Aztán becsapta maga mögött az ajtót.

Ott maradtam a csendben. A lakásban minden ismerős volt, mégis idegennek tűnt. A hűtő zúgása, a kávéfőző pöfögése, a macska nyávogása – mind csak emlékeztetett arra, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott.

Zsófi tizennyolc éves lett múlt héten. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat. Azt hittem, majd együtt ünnepeljük meg az érettségit, aztán a felvételit az ELTE-re, aztán talán az első albérletét is én keresem neki. Ehelyett most egyedül ülök a konyhában, és azon gondolkodom: hol rontottam el?

A férjem, Gábor három éve ment el. Akkor Zsófi még csak tizenöt volt. Azóta minden rám szakadt: a számlák, a háztartás, a kamasz hisztik és a csendes esték. Próbáltam erős lenni – dolgozni jártam a könyvelőirodába, esténként főztem, tanultam vele matekot, néha még együtt is nevettünk. De egyre többször csattantak az ajtók, egyre több volt a kimondatlan szó.

Az utolsó veszekedésünk tegnap este volt. Zsófi későn jött haza, Marci motorján. Nem szólt előre. Én kiabáltam vele – hogy felelőtlen, hogy nem gondol rám, hogy mi lesz, ha baja esik. Ő csak nézett rám dacosan:

– Anya, nem lehetek örökké a te kicsi lányod! Nem akarok úgy élni, mint te! – vágta hozzám.

Ez fájt. Mert tudtam, mire gondol: arra az életre, amit magamnak sem kívántam volna soha. Egyedülálló anya vagyok egy panelban Zuglóban, minden hónap végén számolom a forintokat, hétvégén néha elmegyek anyámhoz vidékre krumplit hozni. Nincs új ruhám évek óta, fodrászhoz is csak akkor jutok el, ha valami nagyobb esemény van a munkahelyen.

De Zsófi nem ezt akarta látni. Ő szabadságot akart – bulikat, szerelmet, éjszakai sétákat a Margitszigeten. És most elment.

Az első napokban csak vegetáltam. Munka után hazamentem, bekapcsoltam a tévét háttérzajnak, de semmit sem fogtam fel abból, amit mondtak benne. Anyám hívott minden este:

– Mi van veletek? Zsófi jól van?

– Nem tudom – suttogtam.

– Majd visszajön – mondta ő bölcsen –, mind visszajönnek egyszer.

De én nem voltam ebben biztos. Féltem attól is, hogy talán soha többé nem lesz olyan köztünk semmi, mint régen.

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Kati kolléganőm egyszer félrehívott:

– Juditka, mi van veled? Olyan sápadt vagy mostanában.

– Semmi – hazudtam –, csak fáradt vagyok.

De valójában minden reggel úgy keltem fel, mintha egy követ cipelnék a mellkasomban.

Egy hét telt el így. Aztán egy este csörgött a telefonom. Zsófi volt az.

– Anya…

– Hol vagy? Jól vagy? – hadartam.

– Jól vagyok. Marci anyukájánál lakunk most Újpesten. Dolgozni kezdtem egy pékségben délelőttönként.

– Miért nem szóltál?

– Mert tudtam, hogy lebeszélnél róla…

Csend lett köztünk.

– Hiányzol – mondtam végül halkan.

– Te is nekem… De most ezt kell csinálnom. Nem akarok úgy élni, mint te… félelemben és lemondásban.

Ez megint szíven ütött. Mert igaza volt: én tényleg félelemben éltem. Mindig attól tartottam, hogy elveszítek valamit: a munkámat, őt, magamat.

A következő hetekben ritkán beszéltünk. Néha csak egy-egy üzenet jött: „Jól vagyok”, „Kaptam fizetést”, „Ma este Marciéknál vacsorázunk”.

Közben anyám is egyre többször szólt be:

– Te engedted el így? Bezzeg az én időmben…

– Anya! – csattantam fel egyszer –, te is eljöttél otthonról tizennyolc évesen! Miért várod el tőlem mást?

Ő csak legyintett:

– Az más volt…

De nem volt más. Csak most én vagyok az anya.

Aztán egy péntek este váratlanul csengettek. Kinyitottam az ajtót: Zsófi állt ott egy szatyorral és fáradt arccal.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

– Persze! – szinte rávetettem magam az ölelésére.

Leültünk a kanapéra. Sokáig csak ültünk egymás mellett némán.

– Ne haragudj… – kezdte végül –, de muszáj volt elmennem. Meg akartam tudni, milyen nélküled…

– És milyen? – kérdeztem félve.

– Nehéz… De jó is volt kicsit szabadnak lenni. Most már tudom: nem akarok úgy élni, mint te… de azt sem akarom, hogy te mindig csak miattam aggódj.

Megfogtam a kezét.

– Én sem akarok már csak aggódni… Szeretném végre magamat is megtalálni.

Nevettünk és sírtunk egyszerre.

Azóta eltelt egy év. Zsófi albérletbe költözött két barátnőjével Angyalföldön. Dolgozik és tanul is – esti tagozaton jár kommunikáció szakra. Hétvégente néha átjön hozzám ebédelni; néha veszekszünk apróságokon (miért nincs rendben a szobája még mindig?), de már tudunk beszélgetni is egymással igazán.

Én pedig megtanultam: az anyaság nem azt jelenti, hogy mindent kézben tartok és mindentől megvédem őt – hanem azt is jelenti: elengedem akkor is, ha beleszakadok.

Most már néha magammal is törődöm: beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban; hétvégén kirándulni járok barátnőkkel Pilisbe; esténként olvasok vagy csak zenét hallgatok.

Harminchét éves lettem idén tavasszal. És most érzem először azt: felnőttem én is igazán.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon jó anya voltam? Vajon lehet-e jól csinálni ezt egyáltalán? Ti mit gondoltok: mikor kell elengedni azt, akit legjobban szeretünk?