Harc a fiamért: Egy magyar anyós árnyékában – az én történetem
– Már megint itt vagy, Éva? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a bejárati ajtóban állt, kezében egy tál gőzölgő húslevessel. – Hát nem dolgozol te soha? Vagy csak azt várod, hogy a fiam mindent eléd rakjon?
A konyhában álltam, kezemben a kisfiam, Marci cumisüvegével. A szívem hevesen vert, de próbáltam nyugodt maradni. – Ilona néni, ma home office-ban vagyok, és Marci is beteg lett az oviban. – magyaráztam halkan.
– Persze, persze! Mindig van valami kifogás! – legyintett. – Bezzeg amikor én voltam fiatal, három gyereket neveltem fel, dolgoztam a textilgyárban, és még a férjemnek is főztem minden nap! Nem volt ilyen kényelem!
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: soha nem leszek elég jó Ilona néninek. És talán nem is akarom már.
A férjem, Gábor, mindig próbált közvetíteni köztünk. De Ilona néni minden reggel átjött – néha már hét előtt csengetett –, hogy „segítsen”. Valójában azonban mindenbe beleszólt: hogyan öltöztessem Marcit, mit főzzek ebédre, sőt még abba is, hogy Gábor mikor menjen dolgozni.
Egyik este, amikor Gábor későn ért haza, kifakadtam:
– Nem bírom tovább! Anyukád minden nap itt van, mindent kritizál. Nincs magánéletünk! Nem tudunk kettesben lenni!
Gábor sóhajtott. – Tudom, Évi. De egyedül van mióta apu meghalt. Nem akarom megbántani.
– És engem? Engem lehet bántani? – kérdeztem könnyes szemmel.
Másnap reggel Ilona néni már az ajtóban várt minket. Amint Gábor kilépett a lakásból munkába indulva, anyósom rám nézett:
– Tudom ám, hogy te beszélsz a fiam fejével! De ne feledd: én vagyok az anyja! Én hoztam őt erre a világra!
A szavak úgy csaptak arcul, mint egy pofon. Aznap este felhívtam anyukámat vidéken.
– Kislányom – mondta halkan –, ha nem húztok határt, sosem lesz nyugalmatok. Egy anya szeretete fontos, de ha elnyomja a családod boldogságát, akkor valamit tenni kell.
A következő hetekben Ilona néni egyre többször játszotta el a sértődöttet. Ha Gábor nem ment át hozzá hétvégén „csak egy kávéra”, egész nap hívogatta telefonon:
– Miért nem jössz át? Már megint az asszonyod tart vissza? Régen minden vasárnap együtt ebédeltünk!
Gábor egyre feszültebb lett. Marci is észrevette a feszültséget: esténként sírva aludt el.
A helyzet akkor robbant igazán, amikor Marci születésnapjára készültünk. Már hetekkel előtte szerveztem mindent: meghívtuk a barátokat, sütöttem tortát, Gábor is kivett egy nap szabadságot. Aznap reggel Ilona néni felhívta Gábort:
– Azonnal gyere át! Elromlott a bojler! Fázom! Ha nem jössz most rögtön, megfázok és kórházba kerülök!
Gábor rám nézett tanácstalanul. – Mit csináljak?
– Ma Marci napja van! – mondtam dühösen. – Nem lehet mindig anyukád után futni!
Gábor végül nem ment át. Ilona néni viszont délután megjelent az ünnepségen – sírva, vörös szemmel.
– Látom már, mennyit érek nektek! Még a saját unokám születésnapján sem számítok!
A vendégek feszengtek, Marci értetlenül nézett ránk. A torta mellett Ilona néni csak panaszkodott:
– Régen minden más volt… Most már csak útban vagyok…
Aznap este Gábor végre kiállt mellettem:
– Anya, szeretlek, de Éva és Marci az én családom. Nem engedem tovább, hogy mindent tönkretegyél!
Ilona néni zokogva távozott. Napokig nem jelentkezett. A lakótelepen persze mindenki tudott mindent: „Szegény Ilona nénit elüldözték a saját fiától!” – suttogták a szomszédok.
De mi először éreztük azt, hogy valóban család vagyunk. Hogy van saját életünk.
Azóta is gyakran gondolok arra: vajon mit rontottunk el? Lehetett volna másképp? Vagy tényleg csak ennyit bír ki egy magyar család három generációja egymás mellett?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol húznátok meg a határt az anyós és a család között?