Hajnali palacsinta – Egy anya szíve a küszöbön tört össze

– Anya, kérlek, ne gyere többet csak úgy! – csattant fel Dóra hangja a folyosón, miközben a hajnali félhomályban remegő kézzel tartottam a frissen sült palacsintákat. A szívem egy pillanat alatt a torkomban dobogott. Nem erre számítottam. Nem így akartam kezdeni ezt a napot.

Márta vagyok, 68 éves, özvegy, két gyermek édesanyja. Egész életemben értük éltem, értük dolgoztam, értük főztem, takarítottam, aggódtam. A férjem, Laci halála óta a családom az egyetlen kapaszkodóm. Fiam, Gábor és a menye, Dóra két utcával arrébb laknak, kislányuk, Lili az én szemem fénye. A lányom, Ági Budapesten él, ritkán látom. Gáborékhoz viszont gyakran járok – legalábbis eddig így volt.

Aznap hajnalban is úgy keltem fel, mint mindig: csendben, hogy ne zavarjam a szomszédokat a panelban. A konyhában már előző este kikészítettem a lisztet, tejet, tojást. Palacsintát akartam sütni Lilinek – tudtam, hogy szereti. Egyedül vagyok, de ilyenkor mindig úgy érzem, tartozom valahová. Ahogy a palacsinták illata betöltötte a lakást, elképzeltem Lili mosolyát.

Hat óra múlt pár perccel, amikor elindultam. A panelház folyosóján csend volt, csak a lift zörgött. A város még aludt. A palacsintákat gondosan becsomagoltam, hogy melegen tartsam őket. Útközben azon gondolkodtam, vajon Gábor örülni fog-e nekem? Vagy Dóra? Az utóbbi időben mintha megfagyott volna köztünk a levegő.

Odaértem. Kopogtam. Először halkan, aztán határozottabban. Hallottam, ahogy valaki közeledik – azt hittem Gábor lesz az. De Dóra nyitott ajtót.

– Jó reggelt! – próbáltam mosolyogni. – Hoztam egy kis reggelit…

Dóra rám nézett fáradt szemekkel. – Márta néni… most tényleg? Hajnali hatkor? Nem beszéltük meg…

– Gondoltam… csak meglepem Lilit… – hebegtem.

– Nem lehetne inkább előre szólni? Gábor éjszakás volt, most aludna végre! És Lili is még alszik! – hangja egyre élesebb lett.

Megsemmisülten álltam ott. A palacsinták illata már nem volt otthonos – inkább kínos emlékeztetője annak, mennyire nem vagyok már idevaló.

– Sajnálom… nem akartam zavarni…

– Köszönjük a palacsintát, de tényleg… kérlek, szólj előre máskor! – mondta Dóra, majd becsukta az ajtót.

Ott maradtam a folyosón. A kezem remegett. Hallottam bentről Gábor halk hangját:

– Ki volt az?

– Anyád. Megint hajnalban jött…

– Jaj… – sóhajtott Gábor.

A lépcsőházban visszhangzott minden szó. Mintha mindenki hallotta volna – mintha mindenki tudná: Márta néni már csak teher.

Hazafelé menet sírtam. Nem hangosan – csak úgy magamban. Az utcán senki sem figyelt rám. Az emberek siettek munkába vagy még aludtak. Én pedig azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl sokat akartam jelen lenni?

Otthon leültem az üres konyhában. A férjem fényképe nézett rám a falról. Laci mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha már nem számítok családnak?

Délután felhívtam Ágit.

– Szia anya! Mi újság?

– Semmi különös… csak gondoltam beszélgetünk egy kicsit…

Ági mindig sietett. – Anya, most rohanok értekezletre! Majd este hívlak!

Letettem a telefont. Egyedül maradtam a gondolataimmal.

Este Gábor hívott vissza.

– Anya… ne haragudj Dórára! Fáradt volt… csak szeretnénk egy kis nyugalmat reggelente.

– Értem én… csak… hiányoztok…

– Tudom… de mostanában sok a gondunk… Lili is beteg volt… Dóra dolgozik… én is fáradt vagyok…

– Segíthetnék…

– Majd szólunk, ha kell! Jó? Most inkább pihenj te is!

A „majd szólunk” olyan volt, mint egy ajtócsapódás.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az anyának mindig tudnia kell visszalépni.” De hogyan lépjek vissza onnan, ahol már nincs helyem?

Másnap reggel nem sütöttem semmit. Csak ültem az ablakban és néztem az utcát. A szomszédasszonyom, Ilonka néni kopogott át.

– Márta drága, miért vagy ilyen csendes?

Elmeséltem neki mindent.

Ilonka sóhajtott: – Tudod, én is így jártam a lányommal. Régen minden nap ott voltam náluk – most már csak ünnepekkor hívnak át. Ez ilyen lett ma…

– De hát miért? Miért lettünk mi anyák feleslegesek?

Ilonka vállat vont: – Talán túl sokat akarunk adni… vagy ők túl gyorsan akarnak önállóak lenni.

Napokig nem mentem sehová. Próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem az erkélyen, olvastam régi leveleket Lacitól. De minden sorban ott volt a hiány: valakihez tartozni akarás.

Egy hét múlva Lili rajza érkezett postán: „Nagyi, szeretlek!” Könnyek között öleltem magamhoz azt az egyszerű papírt.

Aztán egy vasárnap Ági váratlanul beállított Budapestről.

– Anya! Meglepetés!

Ölelésében ott volt minden szeretet és minden bocsánatkérés.

Leültünk teázni.

– Anya… tudom, hogy nehéz neked mostanában… de próbálj magaddal is törődni! Menj el klubba! Vannak barátnőid! Ne csak ránk várj mindig!

– De hát ti vagytok az életem!

Ági megszorította a kezem: – És te is vagy valaki! Nem csak anya vagy!

Azóta próbálok új életet kezdeni. Eljárok Ilonkával nordic walkingra a parkba, csatlakoztam egy könyvklubhoz is. Néha még mindig sütök palacsintát – de már csak magamnak vagy Ilonkának.

Gáborék ritkábban hívnak át – de amikor igen, már előre egyeztetünk mindent. Lili mindig örül nekem – és ez elég kell legyen.

Mégis minden este felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg túl sokat akartam adni? Vagy csak rosszkor voltam rossz helyen? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van még helye egy anyának a saját családjában?