Hajnali palacsinta – amit a fiam ajtaja előtt találtam, összetörte a szívem

– Miért nem nyitja már ki valaki azt az ajtót? – motyogtam magamban, miközben a hajnali hidegben, egy doboz gőzölgő palacsintával a kezemben álltam a fiam lakása előtt. Az órám szerint 5:52 volt. A panelház folyosóján csak a neonfény vibrált, és a szomszéd kutya ugatott valahol odalent. A szívem hevesen vert – nem a lépcsőzés miatt, hanem mert minden alkalommal reméltem, hogy ma végre örülni fognak nekem.

– Anya, miért jöttél ilyen korán? – csattant fel az ajtó túloldaláról egy álmos, ingerült női hang. Zsuzsa volt az, a menyem. Nem is köszönt, csak résnyire nyitotta az ajtót.

– Palacsintát hoztam a gyerekeknek… tudod, ma van Bence névnapja. Gondoltam, meglepem őket – próbáltam mosolyogni, de a hangom remegett.

Zsuzsa sóhajtott, majd hátrébb lépett. – Jól van, tedd le az asztalra. De kérlek, legközelebb szólj előre! Most mindenki alszik, és nekünk is van életünk… – mondta halkan, de éreztem benne a feszültséget.

Bementem a konyhába. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott. Letettem a dobozt az asztalra. Bence és Lili szobájából halk szuszogás hallatszott. Egy pillanatig ott álltam, várva, hátha Zsuzsa mond még valamit. De csak nézett rám fáradtan.

– Köszönöm… – suttogtam.

– Anyuka, tényleg értékeljük, amit csinál, de… néha úgy érezzük, túl sokat vagy itt. A gyerekeknek is kell egy kis nyugalom. És nekünk is – mondta végül Zsuzsa.

A szavak úgy vágtak belém, mint kés a vajba. Hirtelen minden emlék rám szakadt: amikor Bencét ringattam csecsemőként; amikor Lilit először vittem játszótérre; amikor Zsuzsa még örült minden segítségnek. Most pedig csak teher vagyok?

– Sajnálom… én csak segíteni akartam – dadogtam.

– Tudom. De most már mennem kell vissza aludni. Majd felhívjuk magát később – mondta Zsuzsa, és már indult is vissza a hálóba.

Ott maradtam egyedül a konyhában. A palacsinták illata keveredett a magányommal. Egy pillanatra azt hittem, sírva fakadok. De összeszedtem magam és csendben kiléptem az ajtón.

A lépcsőházban visszhangzottak a lépteim. Az első emeleten találkoztam egy idős szomszéddal, Marikával.

– Már megint palacsintát vittél? – kérdezte mosolyogva.

– Igen… de úgy tűnik, most nem kellett volna – feleltem keserűen.

Marika bólintott. – Tudod, Ilonka, az én lányom is ilyen lett. Régen mindent együtt csináltunk, most meg örül, ha havonta egyszer felhív. A világ megváltozott.

Otthon leültem az ablak elé és néztem a pirkadatot. Az egész életemet a családomnak szenteltem: férjemet korán elvesztettem, onnantól kezdve mindent a gyerekeimért tettem. Hányszor maradtam fent éjszaka lázas gyerek mellett? Hányszor mondtam le magamról? Most pedig… mintha már nem lenne rám szükség.

Délelőtt próbáltam felhívni a fiamat.

– Szia anya – szólt bele álmosan Gábor.

– Nem akartalak zavarni… csak gondoltam, hogy beszélünk egy kicsit. Minden rendben? – kérdeztem félve.

– Persze, minden oké. Köszi a palacsintát… csak tudod, Zsuzsa most nagyon fáradt volt. Meg hát… anya, ne haragudj, de tényleg jó lenne néha egy kis nyugalom itthon – mondta halkan.

– Értem – suttogtam. – Csak hiányoztok nekem.

– Mi is szeretünk téged! Csak… próbálj kicsit kevesebbet jönni váratlanul, jó? Majd szólunk, ha szükség lesz valamire – mondta Gábor.

Letettem a telefont és úgy éreztem magam, mint akit kitettek valahonnan, ahol mindig otthon volt. Vajon tényleg túl sok vagyok? Vagy csak ők változtak meg?

Délután átmentem a barátnőmhöz, Erzsikéhez. Ő is nagymama.

– Nálatok is így van? – kérdeztem sírós hangon.

– Hogyne! Régen minden vasárnap nálunk ebédelt az egész család. Most már inkább étterembe mennek vagy rendelnek pizzát… A menyem azt mondja: „Erzsike néni, pihenjen inkább!” Mintha már nem lenne rám szükségük – mesélte Erzsike.

– De hát miért? Mi rosszat tettünk? – fakadtam ki.

– Semmit! Csak más lett a világ. A fiatalok önállóbbak akarnak lenni. De tudod mit? Ne hagyd magad! Élj egy kicsit magadnak is! – mondta Erzsike határozottan.

Este Bence felhívott videón.

– Mama! Nagyon finom volt a palacsinta! Holnap is hozol? – kérdezte csillogó szemmel.

Elmosolyodtam és majdnem elsírtam magam örömömben.

– Most egy darabig nem megyek át, aranyom. De ha anyukád engedi, majd sütök neked máskor is! – válaszoltam óvatosan.

Bence elhúzta a száját. – Anya azt mondta, hogy sokat vagy itt… De én szeretlek!

A szívem egyszerre fájt és melegedett meg ettől az őszinte vallomástól.

Aznap este hosszú levelet írtam magamnak:
„Kedves Ilonka! Ideje megtanulnod: nem attól vagy jó anya vagy nagymama, hogy mindent te csinálsz helyettük. Néha el kell engedni őket… és magadat is.”

Másnap reggel nem keltem hajnalban palacsintát sütni. Helyette sétáltam egy nagyot a Duna-parton és beültem egy cukrászdába egyedül kávézni. Figyeltem az embereket: fiatal anyukák babakocsival siettek az óvodába; idősebb nők beszélgettek nevetve; egy idős bácsi sakkozott magában az ablak mellett.

Rájöttem: lehet új életet kezdeni hetven felé is. Lehet barátokat keresni, olvasni régóta halogatott könyveket vagy megtanulni valami újat – akár palacsintát sütni csak magamnak!

De este mégis hiányzott a család zaja. Hiányzott Bence nevetése és Lili ölelése. Hiányzott Gábor hangja és még Zsuzsa morgása is.

Felvettem hát egy fonalat és kötni kezdtem egy sálat Bencének télire. Mert lehet, hogy már nem vagyok minden nap ott velük – de a szeretetem akkor is körülöleli őket.

Vajon tényleg túl sokat adtam? Vagy csak nem tudják már értékelni azt az önzetlen szeretetet, amit mi régi anyák adunk? Ti mit gondoltok: hol van az egészséges határ nagyszülő és fiatal család között?