Gyümölcsös sors: Visszatérés a gyökerekhez – Egy magyar falu utolsó asszonyának vallomása

– Anyu, ne csináld már ezt magaddal! – kiáltotta rám Dénes, miközben az utolsó almát is leszedtem a fáról. A kezem remegett, ahogy a piros gyümölcsöt a kosárba tettem. A kertben már csípős volt a levegő, az őszi köd ráült a diófára, és minden olyan csendesnek tűnt, mintha az egész világ visszafojtott lélegzettel figyelné, mit döntök.

– Mit csinálok magammal, fiam? – kérdeztem halkan. – Hogy nem akarom eladni azt, ami apád keze munkája volt? Hogy nem akarom elhagyni a házat, ahol te is felnőttél?

Dénes sóhajtott. – Anyu, már csak te maradtál itt. Nincs bolt, nincs orvos, a busz is csak kétszer jön egy nap. Azt akarod, hogy egyedül halj meg ebben az isten háta mögötti faluban?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, hogy igaza van. De amikor körbenéztem a kertben, ahol minden bokorhoz emlék kötött – az orgonához, amit még nagymamám ültetett, a régi kút kávájához, ahol gyerekként játszottunk –, egyszerűen nem tudtam elképzelni az életem máshol.

A szomszéd, Ilonka néni épp akkor tolta át a biciklijét a kapun. – Marika, hallom, költözöl! – kiáltotta át a kerítésen. – Ne hagyj itt minket! Ki fogja akkor megsütni a legjobb almás pitét a faluban?

Elmosolyodtam, de belül sírtam. – Nem tudom még, Ilonka néni. Dénes szerint mennem kellene.

– A fiatalok mindig tudják, mi jó nekünk öregeknek – legyintett Ilonka néni keserűen. – Az én lányom is hív Pestre. De én inkább meghalok itt, mint hogy panelban bámuljam a tévét egész nap.

Dénes közben bejött a kertbe. – Anyu, ne hallgass rájuk! Ott lesz saját szobád nálunk. A gyerekek is örülnének neked. Nem kellene aggódnod semmi miatt.

– És mit csinálnék ott? – kérdeztem csendesen. – Főzhetnék rád meg az unokákra? Vagy csak ülnék az ablakban és nézném az idegen házakat?

Dénes arca megkeményedett. – Nem érted meg! Itt nincs jövőd. Itt csak a múltad van.

A vita egész nap folytatódott. Délután bejött hozzám Zsuzsa húgom is. Ő már rég elköltözött Szegedre, de most hazajött segíteni pakolni.

– Marika, ne makacskodj! – mondta halkan. – Tudod jól, hogy Dénes csak jót akar neked. A faluban már tényleg semmi sincs.

– És te? Te nem hiányolod soha ezt a helyet? – kérdeztem vissza.

Zsuzsa elfordította a fejét. – Néha álmodom róla… De aztán reggel felébredek és örülök, hogy nem kell fával fűtenem vagy havat lapátolnom.

Este egyedül maradtam a konyhában. A sparheltben ropogott a tűz, és ahogy néztem a lángokat, eszembe jutott apám hangja: „Marikám, ez a föld tart meg minket.” Vajon tényleg csak múlt ez már?

Másnap reggel Dénes újra jött. Már mindent becsomagoltak: ruhák dobozban, edények zsákban, csak az almás kosár maradt kint.

– Anyu… – kezdte újra türelmetlenül –, most vagy soha! A vevő már átutalta az előleget. Ha most visszalépsz, perelhetnek is!

– És ha perelnek? – néztem rá dacosan. – Egy életet nem lehet pénzért eladni!

Dénes arca elvörösödött. – Mindig csak magadra gondolsz! Mi lesz velem? Nekem kell majd idejárni minden hétvégén füvet nyírni meg havat lapátolni!

– Nem kell idejárnod! Soha nem kértelek rá! – kiáltottam vissza könnyekkel a szememben.

Aztán csend lett. Csak az óra kattogott a falon.

Később Ilonka néni átjött egy tál meleg lecsóval. Leültünk az asztalhoz.

– Tudod, Marika – kezdte halkan –, én is féltem attól, hogy egyszer majd egyedül maradok itt. De aztán rájöttem: amíg van kertem, amíg van kihez szólni, addig élek igazán.

– És ha már senki sem marad? Ha mindenki elmegy?

Ilonka néni vállat vont. – Akkor is maradnak az emlékek. Azokat senki nem veheti el.

Aznap este Dénes rám csapta az ajtót és elment Pestre. Egyedül maradtam.

Napokig csak bolyongtam a házban. Néha úgy éreztem, megőrülök a csendtől. Máskor megnyugtatott: végre hallom a madarakat, látom az őszi fényt átszűrődni az ablakon.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtón. Réka állt ott, Dénes lánya.

– Mama… apa nagyon mérges rád – mondta félve –, de én örülök, hogy itt vagy még. Szeretem ezt a házat…

Átöleltem őt és sírtam.

Aznap délután Dénes felhívott telefonon.

– Anyu… beszéltem az ügyvéddel. Ha most visszamondod az eladást, elveszítjük az előleget…

– Nem érdekel! – mondtam határozottan. – Itt maradok! Ha kell, egyedül is!

Hosszú csend volt a vonalban.

– Jól van… ahogy akarod…

Letettem a telefont és úgy éreztem magam, mint aki újra megszületett.

Azóta eltelt három hónap. Néha nehéz: néha félek este egyedül; néha fáj minden ízületem; néha hiányzik Dénes és az unokák nevetése. De amikor kilépek reggel a kertbe és érzem az almák illatát, tudom: jól döntöttem.

A falu lassan kihal körülöttem; minden héten újabb házat zárnak le véglegesen. De én még tartom magam.

Vajon meddig lehet kitartani egyedül? Vajon tényleg önzés ragaszkodni ahhoz, amihez minden emlék köt? Vagy épp ez ad értelmet az öregségnek?

Ti mit tennétek? El lehet vágni a gyökereket csak azért, mert így kényelmesebb mindenkinek?