Gyümölcsös sors: Visszatérés a gyökerekhez – Egy magyar falu utolsó asszonyának vallomása

– Anya, ne csináld már ezt magaddal! – kiáltotta Gábor, miközben a konyhaasztalra csapta a kulcsokat. – Nem maradhatsz itt egyedül! Nézd meg magad körül, mindenki elment. Mit vársz még ettől a falutól?

A hangja visszhangzott az üres házban. Az ablakon túl, a kertben, a sárguló almafák alatt, csendben hullottak az őszi levelek. A szívem összeszorult, ahogy végignéztem rajta – az egyetlen fiamon, aki már régóta Budapesten él, és most azt akarja, hogy végleg elhagyjam ezt a házat.

– Gábor, ez az otthonom – mondtam halkan. – Itt születtem, itt nőttem fel. Apád is itt halt meg. Hogy hagyhatnám csak úgy itt?

– Anya, nem érted? – sóhajtott fel türelmetlenül. – Nincs már orvos, nincs bolt, nincs busz. Ha elesel, ki segít? Én nem tudok minden hétvégén lejárni. Nem bírom tovább nézni, ahogy magányosan szenvedsz.

A tekintetem az ablakon túlra tévedt. A régi diófa alatt ott feküdt Bandi kutya, öregen és lomha mozdulatlanul. A macska, Cirmi, az ablakpárkányon dorombolt. A házban minden tárgy emlék volt: apám pipája a polcon, anyám hímzett terítője az asztalon.

– Nem szenvedek – hazudtam. – Csak… csak félek attól, hogy ha elmegyek innen, végleg elveszítem magam.

Gábor idegesen felnevetett.

– Magadat? Anya, te nem egy ház vagy! Te az anyám vagy! Nekem szükségem van rád! Miért nem érted meg?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam gyengének látszani előtte. Tudtam, hogy igaza van – de azt is tudtam, hogy ha most elmegyek, soha többé nem találok vissza ide.

Aznap este Ercsi néni kopogott be hozzám.

– Na mi újság, Ilonka? – kérdezte csendesen. – Hallom, Gábor megint jött-ment.

– El akar vinni Pestre – sóhajtottam. – Eladná a házat is. Azt mondja, nincs már itt élet.

Ercsi néni leült mellém a konyhában. A teáskanna halkan fütyült a sparhelten.

– Tudod, Ilonka, én is gondolkodtam rajta sokszor… De aztán mindig arra jutok: ha mi is elmegyünk, ki marad itt? Ki fogja gondozni a temetőt? Ki rak virágot a hősi emlékműre? Ki szedi le az almát a fáról?

– Senki – suttogtam. – Senki sem marad.

A következő napokban Gábor mindent elintézett: ügyvédet keresett, vevőt hozott a házra. Én csak néztem némán, ahogy idegenek járkálnak végig a szobákon. Egy fiatal pár volt az egyik érdeklődő: „Majd hétvégi háznak jó lesz” – mondták nevetve.

A szívem összetört.

Az utolsó este egyedül ültem ki a verandára. A naplemente aranyra festette a kertet. Hallottam a szomszéd kutyáját ugatni valahol messze; Ercsi néni ablakában még égett a villany. Az egész faluban talán öten maradtunk.

Aztán másnap reggel Gábor jött értem autóval. A bőröndöm ott állt becsomagolva az ajtóban. Cirmi körülöttem sündörgött, Bandi kutya bánatosan nézett rám.

– Induljunk! – mondta Gábor határozottan.

Az autóban csend volt. A falu határában visszanéztem: a templomtorony, az iskola romos épülete, a bolt bezárt ajtaja… és a házam kéménye.

Pesten minden idegen volt: zajos utcák, idegen szomszédok. Gábor lakásában alig volt hely; Cirmi egész nap az ágy alatt bújt el. Éjjelente nem tudtam aludni – hiányzott a csend, hiányzott a kert illata.

Egy hét múlva Gábor felesége, Zsuzsa szólt hozzám:

– Ilonka néni… Nem lehetne, hogy Cirmit inkább leadjuk valahova? Itt csak baj van vele…

Akkor tört el bennem valami.

– Nem! – kiáltottam rájuk sírva. – Nem adom oda! Ő is családtag!

Gábor csak legyintett:

– Anya… ne csináld már ezt! Próbálunk segíteni neked!

De én már nem hallgattam rájuk. Másnap hajnalban felkeltem, felöltöztem és kimentem az utcára. A villamos zúgott el mellettem; én csak mentem előre, mint egy alvajáró.

A Keleti pályaudvaron vettem egy jegyet vissza a falumba. Az utazás hosszú volt; az ablakból néztem a tájat: mezők, erdők, kis falvak… mindenhol ugyanaz: üres porták, elhagyott kertek.

Amikor leszálltam a buszról és beléptem a kapun, úgy éreztem magam, mintha újra lélegezni tudnék. A ház hideg volt és üres – de az enyém volt.

Ercsi néni átjött délután.

– Hát visszajöttél? – kérdezte mosolyogva.

– Vissza – mondtam egyszerűen. – Nem tudok máshol élni.

Aznap este egyedül ültem ki újra a verandára. Néztem az eget; hallgattam a csendet.

Tudom jól: egyszer majd tényleg el kell mennem innen. De amíg lehet, maradok. Mert ez vagyok én: ez a föld, ez a kert, ezek az emlékek.

Vajon tényleg önzés ragaszkodni ahhoz, amihez tartozunk? Vagy csak így lehetünk igazán önmagunk? Ti mit tennétek az én helyemben?