„Gyere, amikor tudsz” – Egy magyar nő titkos életének drámája

– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte Dóri, miközben a szobám ajtajában állt, kezében a telefonommal.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem az ágy szélén, a kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. A kijelzőn ott villogott: „András hív”. Tizenöt év után.

– Semmi baj, kicsim – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott. – Menj, tanulj inkább, mindjárt vacsora.

Dóri becsukta az ajtót, én pedig felvettem a telefont.

– Szia, Zsuzsa vagyok…

– Zsuzsa… – András hangja mély volt és ismerős. – Gyere, amikor tudsz. Beszélnünk kell.

Azt hittem, soha többé nem hallom ezt a hangot. A múltam hangja volt, az ifjúságomé, az első szerelemé. És most, amikor már mindent elrendezettnek hittem – férj, gyerek, lakás Zuglóban –, újra felkavarta az életemet.

A férjem, Gábor, mindig azt mondta: „Nálunk rend van.” És tényleg: minden este ugyanaz a menetrend. Vacsora hatkor, híradó fél nyolckor, vasárnap húsleves, hétköznap munka. Ő könyvelő egy XIII. kerületi cégnél, én gyógypedagógus vagyok egy zuglói iskolában. A hétköznapok szürkesége néha megfojtott.

András viszont mindig más volt. Ő volt az egyetlen fiú a gimiben, aki nem félt táncolni a szalagavatón. Aki verseket írt nekem, aki miatt egyszer majdnem megbuktam matekból. Aztán ő elment Szegedre egyetemre, én Budapesten maradtam. Egy ideig még írtunk egymásnak leveleket – igazi papíron! –, de aztán elsodort minket az élet.

Most pedig itt volt újra. Egyetlen mondattal visszahozta mindazt, amit eltemettem magamban.

Aznap este Gábor megérezte rajtam a feszültséget.
– Valami baj van? – kérdezte evés közben.
– Nem… csak fáradt vagyok.
– Megint túlóráztál? Mondtam már, hogy ne hagyd magad kizsigerelni! – morgott.
– Nem hagyom – feleltem halkan.

De hazudtam. Nem csak a munka fárasztott ki. Hanem az egész életem.

Másnap reggel Dóri hisztizett a fürdőben.
– Anya! Hol van a hajvasalóm?
– Kérdezd apádat!
– Apa nem ért hozzá! – csattant fel.
Gábor csak legyintett:
– Ezek a mai lányok…

Aztán egész nap András járt a fejemben. Végül írtam neki egy üzenetet: „Hol és mikor?”

Válaszolt: „Holnapután délután négykor, Városliget. Ott, ahol régen.”

A Városligetben találkoztunk először csókolózni tizenhét évesen. Most negyvenhárom vagyok. Mégis ugyanúgy izgultam.

A találkozás olyan volt, mintha visszamentem volna az időben. András kicsit őszebb lett, de a mosolya ugyanolyan maradt.

– Hiányoztál – mondta halkan.
– Te is…
– Mi történt veled? Boldog vagy?

Hazudni akartam. De nem ment.
– Nem tudom… Talán igen… Talán nem…

Leültünk egy padra. Nézte a kezemet.
– Férjnél vagy még?
– Igen…
– Szereted?
– Jó ember… Biztonságos…
– De nem szereted igazán – mondta ki helyettem is.

Csend lett köztünk. Aztán András megfogta a kezemet. Az érintése villámként futott végig rajtam.
– Zsuzsa… én sosem felejtettelek el.

A könnyeim kibuggyantak. Nem tudtam visszatartani.

Aznap este Gábor gyanakodva nézett rám.
– Hol voltál ilyen sokáig?
– Kolléganőmmel találkoztam…
– Melyikkel?
– Ágival…
– Furcsa vagy mostanában – jegyezte meg halkan.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: mi lenne, ha mindent feladnék? Ha újrakezdeném Andrással? De mi lenne Dórival? Mi lenne Gáborral? Mi lenne velem?

Másnap anyám hívott:
– Zsuzsikám, minden rendben? Olyan furcsán beszélsz mostanában!
– Semmi baj, anya…
– Ugye nincs valami baj köztetek Gáborral?
– Nincs… csak sok a munka.
– Tudod jól, hogy apád is mindig dolgozott, de sosem hagyta el a családját! – mondta szemrehányóan.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Mintha mindenki csak azt várná tőlem, hogy jó feleség legyek. Jó anya legyek. Jó dolgozó nő legyek. De ki vagyok én valójában?

András újra írt: „Gyere el hozzám szombaton.”

Egész héten azon rágódtam: menjek vagy ne menjek? Végül mentem. Hazudtam Gábornak: „Ági szülinapja lesz.”

András lakása kicsi volt és rendetlen – igazi agglegénylakás –, de amikor átölelt, minden más megszűnt létezni. Újra fiatalnak éreztem magam. Újra önmagamnak.

Aztán megszólalt bennem a lelkiismeret:
– Ezt nem tehetem…
András csak annyit mondott:
– Zsuzsa, egyszer élünk! Boldog akarsz lenni vagy csak túlélni?

Hazafelé menet sírtam a buszon. Egy idős néni rám nézett:
– Jól van maga, aranyom?
Csak bólintottam.

Otthon Gábor már várt:
– Hova tűntél ilyen sokáig? Már aggódtam!
– Ne haragudj… hosszú volt az este…
Dóri is furcsán nézett rám:
– Anya… minden rendben?

Nem tudtam mit mondani nekik. Csak ültem az asztalhoz és hallgattam a csendet.

Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el dolgozni. Dóri is korán elment otthonról. Egyedül maradtam a lakásban és úgy éreztem: megfulladok ebben a csendben.

Anyám újra hívott:
– Zsuzsikám! Ugye nem csinálsz semmi butaságot?
– Nem… csak gondolkodom…
– Az élet nem játék! Gondolj Dórira! Gondolj Gáborra!

De ki gondol rám?

András újra keresett: „Gyere el hozzám ma este.”

Elmentem. És akkor történt meg az, amitől mindig is féltem: Gábor meglátott minket együtt az utcán.

Otthon ordított velem:
– Hogy tehetted ezt velem? Hogy tehetted ezt Dórival?
Dóri sírt:
– Anya! Miért?
Anyám is átjött:
– Megőrültél?! Tönkreteszed az egész családot!

Ott álltam négy fal között, mindenki engem hibáztatott. Csak András fogta meg a kezemet:
– Gyere velem! Kezdjük újra!

De nem tudtam dönteni. Féltem mindent elveszíteni – de féltem attól is, hogy örökre boldogtalan maradok.

Végül egyedül maradtam egy albérletben Kőbányán. Dóri apjánál maradt – haragudott rám hónapokig. Anyám nem szólt hozzám hetekig. András várt rám türelmesen – de már nem volt ugyanolyan semmi sem.

Most itt ülök egyedül egy kávéval a kezemben és azon gondolkodom: jól döntöttem? Megérte felrúgni mindent egy pillanatnyi boldogságért? Vagy csak gyáva voltam ahhoz, hogy kitartsak magam mellett?

Mit gondoltok? Lehet újrakezdeni negyven felett? Vagy örökre viseljük azt a szerepet, amit mások ránk osztanak?