Férjem elment, de nem számolt a következményekkel – Egy magyar nő története önbecsülésről, családról és újrakezdésről

– Hogy képzeled ezt, Gábor? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam a sárga csekket. – Már megint elfelejtetted befizetni a villanyszámlát! Két hete mondtam!

Gábor rám se nézett, csak a telefonját nyomkodta. – Dolgozom, Zsuzsa. Nem érek rá ilyen hülyeségekre. Ha ennyire zavar, fizesd be te.

A gyerekek, Dóri és Marci, csendben ültek a szobában, hallották minden szavunkat. A feszültség már hónapok óta ott lógott a levegőben, mint egy vihar előtti nyomás. Gábor egyre később járt haza, egyre többször volt ideges, és ha szóvá tettem valamit, csak legyintett vagy kiabált.

Aznap este, amikor már mindenki aludt, hallottam, ahogy Gábor pakol. Nem szólt semmit. Csak összeszedte a legfontosabb dolgait – néhány inget, a laptopját, a borotváját –, aztán becsapta maga mögött az ajtót. A házban olyan csend lett, hogy szinte fájt.

Másnap reggel Dóri sírva kérdezte: – Anya, apa hol van? Visszajön?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őket, és azt hazudtam: – Dolgozni ment. Hamarosan jön.

De nem jött. Napokig nem jelentkezett. Az anyósom hívogatott: – Zsuzsa, mit csináltál már megint? Miért kellett veszekedni? A fiam rendes ember! Biztos te hajszoltad el!

A saját anyám is csak sóhajtozott: – Tudtam én, hogy túl fiatalon mentél hozzá. Mondtam is neked… De most már viseld a következményeit.

A szomszédok is furcsán néztek rám a lépcsőházban. Mintha mindenki tudta volna, hogy Gábor elment. Mintha én lennék a hibás mindenért.

A legrosszabb az volt, amikor egyedül maradtam esténként. A lakás üres volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. Néha úgy éreztem, megőrülök a csendtől és az önvádtól.

Aztán jött a feketeleves: Gábor sms-ben közölte, hogy beadja a válópert. „Nem bírom tovább ezt az életet veled. Majd kereslek az ügyvédemmel.” Ennyi.

Összeomlottam. Napokig csak sírtam. A gyerekek próbáltak vigasztalni – Dóri rajzolt nekem szívecskéket, Marci odabújt esténként –, de én csak egy üres héj voltam.

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Az irodában mindenki suttogott mögöttem: – Hallottad? Zsuzsa férje lelépett… Vajon mi lehetett az oka?

Egyik nap főnököm, Katalin félrehívott: – Zsuzsa, ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan. Tudom, hogy most nehéz.

Aztán egy este csöngettek. Gábor állt az ajtóban.

– Csak a ruháimért jöttem – mondta hidegen.

– Gábor… tényleg ennyi volt? Tizenöt év házasság után csak így eldobod az egészet?

– Nem bírom tovább ezt a légkört. Folyton csak veszekedés meg számonkérés. Elegem van.

– És a gyerekek? Ők nem számítanak?

– Majd meglátogatom őket hétvégente. Most új életet akarok kezdeni.

– Új életet? Kivel? – kérdeztem remegő hangon.

Elfordította a fejét. – Ez már nem tartozik rád.

Aznap este végleg elment. A gyerekek zokogtak. Én pedig úgy éreztem magam, mintha meghalt volna valaki.

Hetekig csak vegetáltam. A számlák halmozódtak, a hűtő kiürült, és minden reggel küzdelem volt felkelni az ágyból. Egyik este Dóri odajött hozzám:

– Anya, ne sírj már! Inkább süssünk palacsintát! Apa úgyis mindig odaégette…

Elmosolyodtam. Talán először hetek óta.

Lassan elkezdtem összeszedni magam. Elmentem a bankba átütemezni a hiteleket. Megtanultam online ügyeket intézni – addig mindent Gábor csinált helyettem. A munkahelyemen többet vállaltam, hogy legyen prémium karácsonyra.

A család persze továbbra is „okos” tanácsokat adott:
– Zsuzsa, próbálj meg kibékülni vele! Egyedül két gyerekkel nem fog menni!
– Ne legyél büszke! Egy nőnek szüksége van férfira!
– Gondolj a gyerekekre!

De én már nem akartam visszalépni abba az életbe.

Egyik délután Marci sírva jött haza az iskolából:
– Anya, Peti azt mondta, hogy apa azért ment el, mert te rossz anya vagy…

Összeszorult a szívem. Letérdeltem elé:
– Marci, ez nem igaz! Apa és én felnőttek vagyunk, néha elrontjuk a dolgokat. De te és Dóri vagytok nekem a legfontosabbak!

Aztán egy este váratlanul felhívott Gábor:
– Zsuzsa… bajban vagyok. Az új barátnőm kirakta… Nincs hova mennem… Nem alhatnék ott pár napot?

Először dühös lettem. Hogy képzeli?! De aztán megsajnáltam.
– Jöhetsz pár napra – mondtam végül –, de csak a gyerekek miatt.

Gábor visszaköltözött pár napra. Próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna: segített vacsorát főzni (persze odaégette), mesét olvasott Dórinak (elaludt közben), és próbált beszélgetni velem is.

Egy este leült mellém:
– Zsuzsa… talán hibáztam. Nem gondoltam át mindent… Hiányoztok nekem…

– Gábor – néztem rá keményen –, te döntöttél így! Amikor elmentél, nem gondoltál ránk! Most már nem lehet csak úgy visszacsinálni mindent.

Másnap reggel összepakolt és elment végleg.

Azóta eltelt másfél év. Egyedül nevelem Dórit és Marcit. Nehéz volt – nagyon nehéz –, de megtanultam hinni magamban. Megtanultam nemet mondani anyósnak és anyámnak is; megtanultam nem szégyellni magam a szomszédok előtt; megtanultam örülni az apró sikereknek: amikor Marci ötöst hozott matekból vagy amikor Dóri először egyedül kötötte be a cipőjét.

Néha még mindig fáj – főleg amikor látom más családokat együtt sétálni vasárnaponként –, de már nem érzem magam áldozatnak.

Most már tudom: ha valaki elmegy az életemből, az nem jelenti azt, hogy én kevesebb vagyok.

Vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, hogy azt hiszi: nélküle semmit sem ér? Hányan hiszik el azt a hazugságot, hogy egyedül nem lehet boldogulni? Ti mit gondoltok erről?