„Ez női munka, csináld te!” – Egy anya harca a családi elvárásokkal és önmagával
– Nem fogom összeszedni a játékaimat, anya! Az női munka, csináld te! – ordította Bence, a hétéves fiam, miközben a nappali padlóján szanaszét hevertek az autók, legók és plüssök. A hangja visszhangzott a fejemben, mintha egy kalapáccsal ütöttek volna fejbe. Ott álltam a kanapé mellett, kezemben egy fél pár zoknival, és éreztem, ahogy valami végleg eltörik bennem.
Azt hittem, hogy jól csinálom. Hogy ha mindent elpakolok, ha minden este meleg vacsora várja a családot, ha a férjem, Gábor inge mindig makulátlanul vasalt, akkor majd mindenki boldog lesz. Hogy ha követem anyám és nagymamám példáját, akkor majd én is jó feleség és anya leszek. De amikor Bence kimondta azt a mondatot, mintha az egész múltam, minden tanult minta egyszerre omlott volna rám.
Gyerekkoromban anyám sosem panaszkodott. Reggelente elsőként kelt, este utolsóként feküdt. A nagymamám azt mondta: „Egy asszony dolga sosem ér véget.” És tényleg, nálunk mindig rend volt, a vasárnapi húsleves illata betöltötte a házat, és apám sosem mosogatott el egyetlen tányért sem. A női szerepek szigorúan körülhatároltak voltak, és én ebben nőttem fel.
Most pedig itt vagyok 2024-ben, egy budapesti panelban, két gyerekkel, teljes állásban dolgozom egy könyvelőirodában, és próbálok megfelelni mindennek. A férjem segít, ha kérem – de csak ha kérem. És most Bence is úgy gondolja, hogy a rendrakás az én dolgom.
– Bence, ezt nem mondhatod! – szóltam rá remegő hangon. – Nincs olyan, hogy női vagy férfi munka. Mindenki összepakol maga után.
– De apa sem szokott! – vágta rá.
Gábor ekkor lépett be a szobába. Hallotta a vitánkat, de csak megvonta a vállát.
– Hagyjad már, Zsuzsi! Majd összeszedi később – mondta fáradtan.
Éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség egyszerre önt el. Miért csak nekem fontos ez? Miért érzem magam kudarcot vallott anyának és feleségnek? Miért nem tudok egyszerűen csak leülni és pihenni?
Aznap este anyám hívott. Hallotta a hangomon, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt, kicsim?
– Semmi… csak fáradt vagyok – próbáltam elrejteni az érzéseimet.
– Tudod, hogy egy asszonynak sokat kell bírnia. Én is így csináltam. Ha rend van otthon, rend van a lelkedben is.
De én már nem akartam ezt hallani. Nem akartam többé azt érezni, hogy csak akkor vagyok értékes, ha minden tökéletes körülöttem.
Másnap reggel Bence duzzogva ült az asztalnál.
– Anya, hol van a piros pólóm?
– Nem tudom, Bence. Nem én hordom – válaszoltam csendesen.
Láttam rajta a döbbenetet. Gábor is rám nézett.
– Zsuzsi…
– Elég volt! – tört ki belőlem. – Nem vagyok robot! Nem fogok mindent egyedül csinálni! Ha kell valami, tessék megkeresni! Ha rendet akartok, csináljátok meg!
Csend lett. Bence sírni kezdett. Gábor kiment a konyhába.
Egész nap bűntudat gyötört. Rossz anya vagyok? Rossz feleség? Vagy csak ember?
Este leültem Bencéhez.
– Tudod, miért voltam ma mérges?
– Mert nem pakoltam el…
– Nem csak azért. Azért is, mert azt mondtad: ez női munka. De nincs ilyen. Mindenki felelős azért, amit csinál. Apa is, én is, te is.
Bence bólintott. Láttam rajta, hogy még nem érti teljesen. De talán egyszer majd fogja.
Aznap este Gábor odajött hozzám.
– Igazad van – mondta halkan. – Túl sokat várunk tőled. Segíteni fogok többet… csak mondd meg mit csináljak.
Furcsa érzés volt: egyszerre örültem és szomorú voltam. Miért kell mindent külön kérni? Miért nem lehet magától értetődő?
A következő hetekben próbáltam lazítani. Nem vasaltam minden inget ki azonnal. Nem főztem minden nap meleg vacsorát. Néha hagytam, hogy rendetlenség legyen. És bár néha még mindig bűntudatom volt emiatt, kezdtem érezni: talán így is lehet élni.
A húgom egyszer átjött hozzánk. Körbenézett a lakásban.
– Nálatok mostanában kicsit nagyobb a káosz…
– Igen – mosolyogtam rá –, de legalább nem vagyok már annyira fáradt.
Nevetett.
Anyám viszont nehezen fogadta el a változást.
– Ez nem így megy… Egy asszonynak példát kell mutatnia!
– Talán épp azzal mutatok példát, hogy nem akarok mindent egyedül csinálni – válaszoltam halkan.
Néha még mindig elbizonytalanodom. Vajon jó úton járok? Vajon egyszer majd Bence természetesnek veszi-e, hogy neki is részt kell vennie az otthoni feladatokban? Vajon lehet-e egyszerre jó anya és önmagam is lenni?
Ti mit gondoltok? Hol van az egyensúly a családi elvárások és a saját igényeink között? Meg lehet-e találni valaha?