„Ez már tényleg túlzás!” – Amikor a vendégszeretetem határaihoz értem

– Nem, most már tényleg elég volt! – kiáltottam, miközben a konyhapultnak támaszkodva néztem, ahogy a hűtőm ajtaja újra kitárul, és Zsuzsa, a gyerekkori barátnőm, gondolkodás nélkül kiveszi a maradék rakott krumplit. – Jaj, ne haragudj, de annyira megéheztem! – mondta nevetve, miközben a férje, Laci már a kanapén terpeszkedett, a tévét bömböltetve.

Egy pillanatra elöntött a düh és a szégyen keveréke. Hogy jutottam idáig? Hogy lehet, hogy a saját lakásomban érzem magam vendégnek?

A nevem Fruzsina. Harmincnégy éves vagyok, egyedül élek Budapesten, Zuglóban egy kétszobás panelban. Mindig is azt hittem magamról, hogy vendégszerető vagyok – anyám is ilyen volt, nálunk mindig volt hely egy tál levesre vagy egy éjszakára. De amit most átélek, az már nem vendégszeretet. Ez kihasználás.

Zsuzsával még általános iskolában barátkoztunk össze. Akkoriban mindketten a szomszédos lakótelepen laktunk, együtt jártunk balettra, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásokon. Aztán ő vidékre költözött, én maradtam Budapesten. Az évek során ritkán találkoztunk, de mindig örültem neki, ha felhívott.

Két hónappal ezelőtt csörgött a telefonom. Zsuzsa volt az.
– Szia Fruzsi! Képzeld, Laci kapott egy munkát Pesten, de csak pár napra. Nem aludhatnánk nálad? Tudod, milyen drágák most a szállások…

Persze, hogy igent mondtam. Hogyne mondtam volna? Hiszen barátok vagyunk! Csak három nap – gondoltam. Mi baj lehet?

Az első este még jó hangulatban telt. Közösen főztünk vacsorát, nosztalgiáztunk. De másnap reggel már Laci pizsamában sétált ki a nappaliba, Zsuzsa pedig szó nélkül használta a fürdőmet. A törülközőim vizesen hevertek mindenhol, a kávéfőzőm állandóan csöpögött, és valahogy mindig nekem kellett elmosogatni.

A három napból öt lett. Aztán egy hét. És amikor végre összeszedték magukat, hogy hazamenjenek, Zsuzsa csak annyit mondott:
– Ugye nem baj, ha jövő héten visszajövünk? Akkor is lesz egy ügyünk Pesten…

Nem tudtam nemet mondani. Csak mosolyogtam és bólogattam.

A következő hetekben ez rendszeressé vált. Hol Zsuzsa és Laci jöttek, hol Zsuzsa nővére, Ági jelentkezett be két gyerekkel – „csak egy éjszakára”. Egyik este arra értem haza munkából, hogy idegenek ülnek a nappalimban: Laci kollégái „csak beugrottak meccset nézni”.

A lakásom lassan elvesztette az otthonosságát. A hűtőm mindig üres volt, a fürdőszobában idegen hajszálakat találtam, és esténként már nem tudtam nyugodtan olvasni vagy sorozatot nézni.

Egyik este felhívtam anyámat.
– Anya, én ezt nem bírom tovább! – sírtam bele a telefonba.
– Drágám, te engedted meg nekik – mondta csendesen. – Ha nem húzol határt, sosem fogják tudni, hogy meddig mehetnek el.

De hogyan mondjak nemet annak, akit szeretek? Hogyan legyek egyszerre jó barát és önmagam védelmezője?

A következő hétvégén újabb üzenet jött Zsuzsától:
„Szia! Jövő hétvégén is mennénk Pestre Lacival. Ugye mehetünk hozzád?”

Ott ültem a telefonom fölött percekig. A gyomrom görcsbe rándult. Végül remegő kézzel bepötyögtem:
„Sajnálom Zsuzsa, de most nem alkalmas. Szükségem van egy kis nyugalomra.”

Azonnal jött a válasz:
„Hát köszi szépen… Nem gondoltam volna rólad.”

Sírtam. Egész este sírtam. Úgy éreztem magam, mint aki elárulta a barátságot. De másnap reggel valami furcsa könnyedséget éreztem. Mintha visszakaptam volna a lakásomat – és önmagamat.

A következő napokban Zsuzsa nem keresett. A közös csoportos csevegésben sem szólt hozzám senki. Ági is csak egy passzív-agresszív üzenetet írt: „Remélem jól vagy… mi majd megoldjuk máshogy.”

A munkahelyemen is feszültebb lettem. Egyik kolléganőm, Eszter észrevette.
– Fruzsi, valami baj van?
Elmeséltem neki mindent.
– Tudod mit? – mondta Eszter határozottan. – Ez nem barátság volt. Ez kihasználás. És ha emiatt megsértődnek rád, akkor sosem voltak igazán barátaid.

Hazafelé menet Eszter szavai visszhangoztak bennem. Vajon tényleg így van? Vajon én vagyok az önző? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Pár nap múlva váratlanul csörgött a kaputelefon.
– Fruzsi! – hallottam Zsuzsa hangját. – Beszélhetünk?
Lementem hozzájuk. Ott álltak Laci és ő az ajtó előtt két bőrönddel.
– Nem tudunk máshova menni – mondta Zsuzsa könnyes szemmel. – Kérlek…

Összeszorult a szívem.
– Sajnálom – mondtam halkan –, de most tényleg nem megy. Szükségem van egy kis időre magamnak.
Laci csak legyintett:
– Na gyere Zsuzsa, menjünk inkább hotelbe! Majd megtanulja értékelni az igazi barátságot!

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, remegve dőltem neki a falnak. Egyszerre éreztem bűntudatot és megkönnyebbülést.

Azóta eltelt két hónap. Zsuzsa nem keresett többet. Néha hiányzik a régi barátságunk emléke – de már tudom: az igazi barát nem használ ki.

Anyám egyszer azt mondta: „Aki mindenkinek akar megfelelni, végül senkinek sem lesz fontos – még önmagának sem.” Most már értem ezt.

Ti mit gondoltok? Hol húzódik a határ vendégszeretet és kihasználás között? Tényleg rossz ember lettem attól, hogy végre nemet mondtam?