Elveszett ölelés – Egy apa harca a lányaiért válás után

„Nem akarok hozzád menni, apa!” – csattant fel Dóri hangja, miközben becsapta maga mögött a szoba ajtaját. A hangja még sokáig visszhangzott a panel lakásban, mintha a falak is érezték volna a feszültséget. Feleségem, vagyis már csak volt feleségem, Zsuzsa, a konyhaajtóban állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha minden rosszért én lennék a felelős. „Péter, ne erőltesd. Ha nem akar menni, nem akar menni” – mondta halkan, de a hangjában ott volt az a jeges közöny, amit az utóbbi hónapokban annyiszor hallottam.

Ott álltam a folyosón, kezemben egy zacskóval, benne Dóri és Lili kedvenc csokijaival, egy-egy új könyvvel, amit nekik vettem. A kezem remegett. Tudtam, hogy nem voltam tökéletes férj, de soha nem hagytam abba, hogy jó apa próbáljak lenni. Mégis, mióta elköltöztem abból a zuglói lakásból, ahol együtt éltünk, valami végleg megváltozott. A lányaim idegenek lettek számomra.

Emlékszem arra a napra, amikor először láttam Dórit – alig pár órás volt, és én egyszerre voltam rémült és boldog. Lili két évvel később érkezett, Zsuzsa pedig akkor már teljesen a gyerekeknek élt. A hálószobánk játszószobává alakult, a beszélgetéseink csak az oltásokról és szülői értekezletekről szóltak. Próbáltam többször is elmondani Zsuzsának, hogy magányosnak érzem magam mellette, de mindig csak legyintett: „Majd kinövik ezt is.”

Nem nőtték ki. Mi sem nőttük ki. Lassan szobatársakká váltunk, akik csak a számlákon és a gyerekeken osztoznak. A szerelem valahol elveszett a pelenkák és házi feladatok között. Amikor végül összeszedtem minden bátorságomat és kimondtam: „Zsuzsa, válni akarok”, úgy nézett rám, mintha elárultam volna az egész családot. „Ezt nem teheted meg Dórival és Lilivel!” – kiabálta. De én már nem bírtam tovább hazugságban élni.

Az első hónapokban azt hittem, minden rendben lesz. Minden második hétvégén nálam voltak a lányok; elvittem őket az Állatkertbe, Margitszigetre, vettem nekik ajándékokat. De ők csendesek voltak, visszahúzódóak. Dóri folyton a telefonját nyomkodta, Lili pedig sosem búcsúzott el öleléssel. Egyszer hallottam is őket suttogni: „Anya azt mondta, apának már van új barátnője.”

Ez igaz volt – megismertem Katát a munkahelyemen. Nem ő volt az oka a válásnak, de hamar az életem része lett. Amikor először találkoztak vele a lányok nálam, Dóri kiborult: „Kicseréltél minket! Most már van új családod!” Lili egész este sírt.

Próbáltam magyarázni: „Ti vagytok nekem a legfontosabbak! Semmi sem változott.” De nekik minden megváltozott. Zsuzsa üzeneteket írt: „Nem tudod elképzelni, mennyire fáj nekik ez az egész.” Elkezdtem kételkedni magamban – talán tényleg önző vagyok? Talán tényleg rossz apa vagyok?

Egyik nap mentem értük az iskolába. Dóri rám sem nézett: „Miért jöttél? Anya is haza tud vinni.” Lili némán szorította magához a hátizsákját. Az autóban csend volt; ők az ablakon bámultak kifelé.

Mindennel próbálkoztam – jártam szülői értekezletekre, minden este írtam nekik üzenetet, hívtam őket videón. Válaszaik rövidek voltak vagy egyáltalán nem jöttek. Egyszer megkérdeztem Dórit: „Miért kerülsz engem?” Csak vállat vont: „Nem tudom.”

Kata gyakran mondogatta: „Adj nekik időt! Okosak ők, meg fogják érteni.” De telt az idő, és közben egyre nagyobb lett köztünk a távolság.

Egy este ültem otthon egyedül, néztem a régi fényképeiket – ahogy Dóri először biciklizik, Lili első napja az oviban –, és felhívtam Zsuzsát: „Kérlek, segíts! Nem akarom elveszíteni őket.” Ő felsóhajtott: „Péter, nem vagy rossz apa. Csak… nagyon megbántottad őket. Légy türelmes.”

De hogyan legyek türelmes, amikor minden alkalommal összetörik a szívem? Hogyan lehet helyrehozni valamit, amit évek alatt romboltunk le?

Eltelt egy év a válás óta. Dóri most tizennégy éves; már nem beszél velem a gondjairól. Lili tizenkettő; naplót ír, amit sosem mutat meg nekem. Néha látom őket az Instagramon – mosolyognak a barátnőikkel, én pedig sehol sem vagyok a képeken.

Néha álmodom arról a napról, amikor újra hozzám futnak majd ölelésre – mint régen. Néha attól félek, ez sosem jön el.

Lehet-e egy apa pótolhatatlan? Vagy tényleg el lehet veszíteni mindent egyetlen döntéssel? Van-e út vissza egymáshoz? Talán ti tudjátok erre a választ…