Elvágtam a köteléket anyámmal a kutyám miatt – és nem bántam meg
– Ha még egyszer meglátom azt a dögöt a lakásban, én többet ide be nem teszem a lábam! – ordította anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. A hangja visszhangzott a csendes zuglói lakásban, ahol addig csak Bodza halk szuszogása hallatszott.
Ott álltam előtte, remegő kézzel szorongatva a kávésbögrémet, és próbáltam nem sírni. A gyomrom görcsben, a torkomban gombóc. A fiam, Marci, épp a szobában aludt – három hónapos volt akkor. Bodza, a mentett keverék kutyám, a lábamhoz simult, mintha érezné, hogy most minden rajta múlik.
– Anya, kérlek… – kezdtem halkan. – Bodza nem veszélyes. Mindent fertőtlenítek, naponta porszívózok, és az orvos is azt mondta, hogy nincs semmi baj.
– Az orvos? Az orvos nem tudja, hogy mennyi baktérium van egy ilyen állatban! – csattant fel anyám. – És ha Marci allergiás lesz? Ha megharapja? Mi lesz akkor? Majd akkor is ilyen nyugodtan mondod, hogy „nem veszélyes”?
A könnyeim végül utat törtek maguknak. Nem akartam sírni előtte. Gyerekkoromban mindig azt mondta: „A sírás a gyengék fegyvere.” De most már nem érdekelt.
– Bodza családtag – suttogtam. – Ő mentett meg engem, amikor Gábor elhagyott. Ő volt velem, amikor egyedül maradtam a terhesség alatt. Nem fogom kidobni.
Anyám arca eltorzult a dühtől.
– Én csak jót akarok neked! – kiáltotta. – Mindig csak magadra gondolsz! A gyereked egészsége nem számít?
Aztán becsapta maga mögött az ajtót. A bögrém kiesett a kezemből és darabokra tört a padlón.
Ez volt az a pillanat, amikor tudtam: valami végleg eltört köztünk.
***
Bodza három éve került hozzám. Egy esős novemberi napon találtam rá az Örs vezér terénél, csapzottan, reszketve bújt egy kuka mellé. Akkoriban épp egyedül éltem egy kis albérletben, Gábor már hónapok óta nem jelentkezett. A munkahelyemen is csak robotoltam, este pedig üresen kongó lakás várt rám.
Bodza volt az első lény, aki feltétel nélkül szeretett. Az első napokban csak a sarokban kuporgott, de ahogy teltek a hetek, egyre bátrabb lett. Hamarosan már együtt sétáltunk a Városligetben, ő ugrándozott a falevelek között, én pedig végre újra tudtam nevetni.
Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok Marcival, az első gondolatom az volt: „Mi lesz Bodzával?” De nem azért aggódtam, hogy el kell adnom – hanem hogy hogyan fogom mindkettőjüket szeretni.
Anyám már akkor is ellenezte a kutyatartást.
– Egyedülálló nő vagy! Minek neked még egy gond? – mondta gyakran. – Majd ha gyereked lesz, rájössz!
De én nem jöttem rá. Sőt: amikor Marci megszületett, Bodza mintha még óvatosabb lett volna. Nem ment be a gyerekszobába, csak az ajtóból figyelte, és ha Marci sírt, odaszaladt hozzám és finoman megbökte az orrával a kezemet.
Az első hetek nehezek voltak. Alig aludtam valamit. Anyám minden nap felhívott:
– Ugye nem engeded be azt az állatot a gyerek közelébe? Ugye nem fekszik le mellé? Ugye porszívózol?
Minden alkalommal megnyugtattam. De sosem volt elég.
Egyik este Marcinak kiütései lettek az arcán. Apró piros pöttyök. Azonnal hívtam a gyerekorvost.
– Ez csak tejkiütés – mondta nyugodtan az orvos. – Semmi köze a kutyához.
De anyám másnap már ott állt az ajtóban.
– Megmondtam! – kiabálta. – Ez mind a kutya miatt van! Ha nem adod oda valakinek azt a dögöt, én többet ide nem jövök!
A szomszédok biztosan hallották. Én csak álltam ott némán.
***
A következő hetekben minden találkozásunk veszekedéssel végződött. Anyám egyre többször hozta fel apámat is:
– Apád forogna a sírjában! Mi lett belőled? Egy kutya fontosabb neked, mint az anyád?
A testvérem, Réka is beszállt:
– Nóri, gondolj már bele! Mi lesz, ha Marci tényleg allergiás lesz? Vagy ha egyszer Bodza megharapja? Nem lehet tudni! Én sem engedném be hozzánk!
A barátaim közül is sokan furcsán néztek rám.
– Nem lehetne legalább addig valakinél elhelyezni Bodzát? – kérdezte egyszer Zsuzsi.
De én nem tudtam elengedni őt. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben.
***
Egyik délután Réka felhívott:
– Anyu sírva hívott fel engem is. Azt mondja, teljesen kikészítetted. Nem tudod elképzelni, mennyire aggódik értetek!
– Értem aggódik vagy magáért? – kérdeztem keserűen.
– Ez most igazságtalan! – vágta rá Réka. – Mindketten makacsok vagytok!
Aznap este sokáig ültem a kanapén Bodzával. Simogattam a fejét és azon gondolkodtam: tényleg önző vagyok? Tényleg veszélyeztetem Marci egészségét?
De amikor ránéztem arra a hálás barna szempárra… tudtam: soha nem tudnék lemondani róla.
***
A végső szakítás egy vasárnap történt. Anyám váratlanul beállított hozzánk ebédidőben.
– Hoztam húslevest – mondta feszülten. – De csak akkor maradok, ha Bodza nincs itt bent.
– Nem zárom ki őt a saját otthonából! – feleltem határozottan.
Anyám letette az edényt az asztalra és rám nézett.
– Akkor én megyek is – mondta hidegen.
Nem próbáltam visszatartani.
Azóta nem beszéltünk.
***
Az első hetek pokoliak voltak. Hiányzott anyám hangja, hiányzott még a veszekedés is. De ahogy telt az idő, egyre könnyebb lett lélegezni. Marci egészséges volt, Bodza boldogabbnak tűnt mint valaha.
Réka néha próbált közvetíteni:
– Nóri… Anyu nagyon magányos mostanában. Nem lehetne legalább beszélni vele?
– Majd ha elfogadja Bodzát is – feleltem mindig.
A barátaim közül néhányan elfordultak tőlem. Mások viszont azt mondták: „Bátor vagy.”
Néha mégis elbizonytalanodom: tényleg jól döntöttem? Megérte ezért mindent elveszíteni?
De amikor este Marci alszik mellettem és Bodza odabújik hozzánk… úgy érzem: igenis megérte kiállni magamért és azokért, akiket szeretek.
Vajon más is ilyen árat fizetett már azért, hogy önmaga lehessen? Ti mit tennétek a helyemben?