Első benyomás – Egy magyar családi vacsora, ahol minden eldől

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Gergő! – csattant fel édesanyja, amikor beléptünk a lakásba. A panelház harmadik emeletén, ahol a falak is hallanak, minden szó visszhangzott. – Este tíz van, és te most hozod haza ezt a lányt? – Azt a lányt – ismételte meg, mintha nem is lennék jelen.

Gergő zavartan nézett rám, én pedig próbáltam nem mutatni, mennyire összeszorult a gyomrom. – Anya, ő Anna. Már régóta együtt vagyunk. Szerettem volna, ha megismered végre.

– Hát persze. Most? – nézett rám végigmérő pillantással. – Jó estét kívánok – mondtam halkan, de határozottan. A hangom remegett, de nem akartam gyengének tűnni.

A konyhaasztalon még ott volt a vacsora maradéka: egy fél tál rakott krumpli, néhány szelet kenyér és egy üveg házi meggybor. Gergő apja, Lajos bácsi, csak bólintott felém, aztán visszafordult a tévéhez. A háttérben a híradó szólt: „…újabb megszorítások jönnek…” – mintha csak az én helyzetemre utalt volna.

– Ülj le, Anna – mondta végül az anyja, Katalin. – Remélem, nem vagy válogatós. Nálunk nincs mindenféle flancos étel, csak amit magunknak főzünk.

– Nagyon szeretem a rakott krumplit – próbáltam mosolyogni.

– Hát akkor jó helyre jöttél – felelte Katalin, de a hangjában ott bujkált az irónia.

A következő fél óra kínos csendben telt. Gergő próbált beszélgetést kezdeményezni: – Anna most végzett az egyetemen. Tanár lesz.

– Tanár? – kérdezte Katalin. – És abból meg lehet élni? Tudod, mennyi gond van most az iskolákban? Meg aztán…

– Anya! – szólt rá Gergő, de Katalin csak legyintett.

– Én csak azt mondom, hogy nem könnyű most fiatalnak lenni ebben az országban. Mi is megszenvedtük a magunkét. Lajosnak három műszakban kellett dolgoznia a gyárban, én meg varrtam otthon esténként. Nem voltak nagy álmaink, csak hogy legyen fedél a fejünk felett.

Éreztem, hogy minden szava mögött ott van egy kimondatlan vád: „Ti fiatalok mindent könnyen akartok.” De én nem akartam könnyen semmit. Az én szüleim is küzdöttek: apám buszsofőr volt, anyám könyvtáros. Tudtam, mit jelent hónap végén számolgatni a pénzt.

– Szeretnék majd vidéken tanítani – mondtam halkan. – Ott talán nagyobb szükség van rám.

Katalin elmosolyodott, de ez inkább volt fáradt, mint kedves. – Vidéken? És Gergő majd utánad megy? Vagy te jössz ide?

Gergő rám nézett. Ez volt az első alkalom, hogy éreztem: nem beszéltünk még mindenről igazán komolyan.

– Majd együtt eldöntjük – mondta bizonytalanul.

A csendet Lajos bácsi törte meg: – Hagyjátok már azt a gyereket! Ha szeretik egymást, majd megoldják. Mi sem tudtuk előre semmit.

Katalin felsóhajtott. – Persze, persze… Csak tudod, Lajos, én nem akarom, hogy Gergő is úgy járjon, mint a bátyja. Az is elvett egy lányt Pestről, aztán két év múlva már külön élnek. Az unokámat is alig látom.

Éreztem, hogy minden mozdulatomat figyeli. Még azt is észrevette volna, ha rosszul fogom a villát.

A vacsora után Gergő kiment cigizni az erkélyre. Egyedül maradtam Katalinnal a konyhában.

– Mondd csak, Anna – kezdte halkan –, te tényleg szereted a fiamat?

Összeszorult a torkom. – Igen. Nagyon szeretem.

– És mit gondolsz… tényleg boldogok lesztek itt? Ebben a panelban? Vagy majd elviszed valahova messzire?

– Nem tudom még pontosan, mi lesz velünk. De biztos vagyok benne, hogy együtt akarok lenni vele. És… szeretném, ha elfogadna engem is.

Katalin elfordult és halkan mosogatni kezdett. A víz csobogása elnyomta a szavait: – Majd meglátjuk…

Aznap este alig aludtam valamit. Gergő átölelt az ágyban és azt suttogta: – Ne törődj vele. Idő kell neki.

De én tudtam: nem csak idő kell. Bizalom kellene. Elfogadás. És talán egy kis múltbéli megbocsátás is.

A következő hetekben minden látogatás újabb próbatétel volt. Együtt főztünk paprikás krumplit (Katalin szerint „úgyis csak azt tudnak főzni a mai lányok”), együtt mentünk piacra (ahol Katalin minden árusnak elmondta: „Ez itt Gergő barátnője, tanár lesz!”), és együtt hallgattuk Lajos bácsi történeteit arról, hogyan mentette meg egyszer az egész műszakot egy áramszünet idején.

De mindig ott volt valami kimondatlan feszültség. Egy alkalommal Katalin váratlanul nekem szegezte:

– Anna, te mit gondolsz arról, hogy egy nőnek inkább otthon kellene maradnia a gyerekekkel? Az én időmben ez volt a rendje.

– Szerintem mindenkinek magának kell eldöntenie – feleltem óvatosan. – Én szeretnék dolgozni is és családot is.

Katalin bólintott, de láttam rajta: nem győztem meg.

Aztán jött az igazi vihar: Gergő bátyja váratlanul visszaköltözött az anyjához egy hétvégére a kisfiával együtt. A lakás megtelt kiabálással és sírással; Katalin egyszerre próbált mindenkinek megfelelni és közben engem is tovább vizsgáztatott.

Egy este Gergővel kettesben sétáltunk le a játszótérre. Megálltunk egy padon; ő cigarettázott, én csak néztem a sötét ablakokat.

– Félek tőle – mondtam ki végül –, hogy sosem fog igazán elfogadni.

Gergő átkarolt: – Nem kell mindenkinek megfelelned. Nekem elég vagy úgy is, ahogy vagy.

De én tudtam: Magyarországon egy családba nem csak egy embert veszel el vagy választasz magadnak. Hanem mindannyiukat. A múltjukkal, az elvárásaikkal és az összes kimondatlan sérelmükkel együtt.

Az utolsó nagy próba karácsonykor jött el: Katalin meghívott minket vacsorára. A fa alatt ott voltak az ajándékok; Lajos bácsi pálinkát töltött mindenkinek; Katalin pedig rám nézett és azt mondta:

– Anna, segítenél felszeletelni a bejglit?

Ez volt az első alkalom, hogy kérésként hangzott el bármi tőle és nem utasításként vagy számonkérésként.

Ahogy ketten álltunk a konyhában és szeleteltük a mákos bejglit, Katalin halkan megszólalt:

– Tudod… én csak féltelek titeket. Nem akarom, hogy úgy járjatok, mint mi régen… De látom rajtatok: talán nektek sikerülhet másképp.

Elmosolyodtam és akkor először éreztem úgy: talán tényleg van remény arra, hogy egyszer majd család leszek ebben a panelban.

Most itt ülök és visszagondolok arra az első estére: mennyi minden múlik egyetlen vacsorán! Vajon tényleg képesek vagyunk átlépni a generációs szakadékokat? Vagy örökre ott maradnak köztünk ezek az apró falak?