Elment egy másikhoz, tizenkét év múlva visszatért – és csak ennyit mondott: „Bocsáss meg.”

– Mit keresel itt? – kérdeztem, miközben a kezem remegett a kilincsen. Az ajtóban Gábor állt, az a férfi, akit tizenkét éve utoljára láttam. Akkor még dühös voltam, most inkább csak üres. Az arca megöregedett, a haja teljesen ősz, de a szeme – abban ugyanaz a fáradt bűntudat csillogott, mint amikor utoljára becsapta maga mögött az ajtót.

– Csak… beszélni szeretnék – mondta halkan. A hangja rekedt volt, mintha évek óta nem beszélt volna senkivel igazán.

Nem tudtam eldönteni, hogy beengedjem-e. A lakásban csend volt, csak a tévé zúgott a háttérben, valami régi magyar film ment rajta. A konyhában főtt a leves, a fiam, Balázs bármelyik percben hazaérhetett volna az unokámmal. De Gábor ott állt, és én végül félreálltam az útból.

Leült a régi kanapéra, amit még együtt vettünk a Lehel piacon. A huzat már kopott volt, de én sosem tudtam kidobni. Ő végigsimított rajta, mintha emlékeket keresne.

– Tizenkét év… – kezdte. – Tudom, hogy nincs jogom semmit kérni. De nem bírom tovább magamban tartani.

Azt hittem, majd haragszom. Hogy kiabálni fogok vele, vagy legalább sírok. De csak ültem vele szemben, és próbáltam nem gondolni arra az estére, amikor elment.

Akkoriban mindenki azt mondta: „Ági, majd túl leszel rajta! Egy ilyen férfi nem érdemli meg a könnyeidet.” De 28 év házasságot nem lehet csak úgy elfelejteni. Két gyerekünk volt – Balázs és Dóri –, egy panel a XIII. kerületben, közös nyaralások Balatonon, veszekedések a pénz miatt, de mégis: család voltunk.

Aztán jött az a nő. Fiatalabb volt nálam vagy húsz évvel. Gábor egyre később járt haza, furcsán viselkedett. Egy este aztán bejelentette: „Ági, nem tudom tovább csinálni. Szerelmes lettem.” Nem könyörögtem. Csak néztem utána, ahogy összepakolta a bőröndjét és elment.

Az első hónapok pokoliak voltak. Balázs akkor már egyetemista volt Szegeden, Dóri pedig érettségizett. Próbáltam tartani magam miattuk, de minden este sírtam a fürdőszobában. Anyám azt mondta: „Ne mutasd ki előttük! Az anyának erősnek kell lennie.” De én csak egy összetört asszony voltam.

Aztán teltek az évek. Megtanultam egyedül élni. Először furcsa volt csendben vacsorázni, vagy egyedül menni piacra szombatonként. De lassan megszoktam. Munkát vállaltam egy könyvelőirodában, esténként kötögettem vagy olvastam. Megtanultam örülni az apróságoknak: egy jó kávénak a Pozsonyi úton, vagy annak, amikor az unokám először mondta ki: „Mama.”

Gábor néha felbukkant Balázs életében – születésnapokon vagy karácsonykor –, de velem sosem beszélt. Dóri évekig haragudott rá, aztán lassan kiengesztelődött. Én viszont falat húztam magam köré.

Most pedig itt ült velem szemben.

– Ági… – kezdte újra –, tudom, hogy mindent elrontottam. Azt hittem, boldog leszek nélküled. De csak elveszítettem mindent: a családot, a barátokat… Ő is elhagyott két éve. Most egyedül vagyok.

– És most mit vársz tőlem? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – vallotta be őszintén. – Csak… bocsánatot szeretnék kérni. És talán… újrakezdeni valahogy? Ha nem is úgy, mint régen… de legalább barátként.

A szívem összeszorult. Eszembe jutott minden fájdalom: amikor Dóri zokogva kérdezte tőlem, miért ment el az apja; amikor Balázs hónapokig nem beszélt vele; amikor anyám temetésén egyedül álltam a ravatal mellett.

– Gábor – mondtam végül –, én már megtanultam nélküled élni. Nem gyűlöllek, de nem is tudok úgy nézni rád, mint régen.

Csend lett köztünk. A konyhából átszűrődött a leves illata. Gábor lehajtotta a fejét.

– Megértem – suttogta.

Ekkor nyílt az ajtó: Balázs lépett be az unokámmal kézen fogva.

– Szia anya! – kiáltotta Bence vidáman –, hoztunk neked fánkot!

Balázs megtorpant az ajtóban, amikor meglátta az apját.

– Te mit keresel itt? – kérdezte ridegen.

Gábor felállt.

– Csak beszélgetni jöttem… Bocsássatok meg nekem!

Balázs arca megkeményedett.

– Tizenkét évig nem voltál sehol! Most meg hirtelen eszedbe jutottunk?

– Fiam… – próbálkozott Gábor –, hibáztam. Mindent elrontottam.

– Ezt már rég tudjuk – vágta rá Balázs –, de mi megtanultunk nélküled élni.

Bence nem értette a feszültséget, csak odabújt hozzám.

Gábor némán állt pár percig, majd lassan elindult az ajtó felé.

– Ági… ha egyszer úgy érzed… hogy tudsz beszélgetni velem… itt lesz a számom – letett egy papírt az asztalra.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, Balázs leült mellém.

– Ugye nem engeded vissza? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – sóhajtottam –, de már nem félek tőle semmitől.

Aznap este sokáig ültem a konyhában. Néztem Gábor telefonszámát a papíron és azon gondolkodtam: lehet-e valaha igazán megbocsátani annak, aki egyszer mindent elvett? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb végleg lezárni a múltat?