Elhagyott minket egy fiatalabb nőért – egy magyar család széthullásának története

– Hogy tehetted ezt velünk, Gábor? – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán bögre megremegett, a gyerekek pedig némán ültek a szobában, mintha a légzésük is bűn lenne ebben a dermedt csendben. Aznap este minden megváltozott. A férjem, akivel harminc éve együtt éltem, akivel két gyereket neveltünk fel, akivel együtt építettük fel ezt a panel lakást Újpesten, közölte: elmegy. Egy másik nőhöz.

Nem tudtam sírni. Csak néztem rá, ahogy pakolja a bőröndjébe az ingeit, a borotváját, a kedvenc könyvét. – Kati, kérlek, ne csináld ezt nehezebbé – mondta halkan. – Nem akarok veszekedni. – Nem akarsz veszekedni? – sziszegtem. – Akkor miért döntöttél úgy, hogy mindent felrúgsz? Miért most? Miért egy húsz évvel fiatalabb nő miatt?

A gyerekeink, Dóri és Marci, ott álltak az ajtóban. Dóri tizenkilenc éves volt, épp érettségizett volna. Marci huszonhárom, már dolgozott egy informatikai cégnél. Mindketten úgy néztek apjukra, mintha idegen lenne. – Apa… tényleg elmész? – kérdezte Dóri remegő hangon. Gábor csak bólintott.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a jelenetet. Hogy lehet az, hogy valaki egyik napról a másikra eldobja azt az életet, amit közösen építettünk? Hogy lehet az, hogy egy fiatalabb nő miatt mindent elfelejt? Hogy lehet az, hogy én már nem vagyok elég?

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. A szekrényében üres vállfák lógtak. A fürdőszobában csak az én fogkefém maradt. A kávét egyedül főztem le, és amikor Dóri leült mellém az asztalhoz, könnyek csorogtak végig az arcán.

– Anya… most mi lesz velünk? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem.

A következő hetekben mindenki beszélt rólunk a házban. A szomszédok suttogtak a lépcsőházban: „Hallottad? A Gábor elment egy fiatalabb nőhöz.” Az anyósom, Ilonka néni is felhívott: – Katalin, mit csináltál te már megint? Biztos nem főztél neki rendesen! Egy férfi nem megy csak úgy el otthonról! – kiabálta a telefonba.

– Ilonka néni, talán nem csak rajtam múlt… – próbáltam magyarázni, de ő letette.

A munkahelyemen is mindenki tudta. Az irodában csend lett körülöttem, amikor beléptem. A kolléganőm, Judit odasúgta: – Ne törődj velük, Kati! Az ilyen férfiak nem érdemelnek meg minket! – De én csak azt éreztem: valahol én is hibás vagyok.

Gábor időnként felhívott. – Szeretném látni a gyerekeket – mondta egyszer. – És veled mi lesz? – kérdeztem vissza. – Én… én most boldog vagyok – felelte bizonytalanul.

Aztán megtudtam: az új nője, Petra huszonnyolc éves. Egy fodrászatban dolgozik a belvárosban. Gábor minden pénzét rá költi: új ruhák, wellness hétvégék Hévízen, éttermek a Bazilika környékén. Közben nekünk alig marad pénzünk a rezsire.

Egy este Marci dühösen csapta be maga mögött az ajtót. – Anya! Apa megint nem utalta át a pénzt! Nekem fizetnem kellene az albérletet! – kiabálta. – Fel fogom hívni! – mondtam remegő hangon.

– Gábor! – szóltam bele a telefonba. – A fiadnak szüksége van rád! Nem csak Petrára! – Kati… ne kezdjük újra… majd utalok… csak most sok kiadásom volt…

– Milyen kiadásod? Petra körme? Vagy új táskája? – vágtam vissza.

A gyerekek egyre dühösebbek lettek rá. Dóri nem akart beszélni vele hónapokig. Marci egyszerűen letiltotta apját mindenhol.

A családunk széthullott. Karácsonykor hárman ültünk az asztalnál. A fa alatt csak három ajándék volt. Gábor nem jött el. Csak egy sms-t küldött: „Boldog karácsonyt kívánok!”

Az anyám próbált vigasztalni: – Kislányom, erős vagy! Majd túléled! De én úgy éreztem magam, mint egy üres héj.

Tavasszal Gábor egyszer csak beállított hozzánk. Fáradtnak tűnt, mintha éveket öregedett volna pár hónap alatt.

– Kati… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Mit akarsz még tőlem? – kérdeztem ridegen.

– Petra… Petra elköltözött tőlem. Kiderült, hogy van valakije… fiatalabb nála is…

Nem tudtam sajnálni őt. Csak néztem rá: ez az ember volt valaha az életem szerelme?

– És most mit vársz tőlünk? Hogy visszafogjunk? Hogy minden úgy legyen, mint régen? – kérdeztem.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Nem tudom… csak… hiányoztok…

Dóri ekkor lépett be a szobába.

– Apa… most jössz rá? Amikor nekünk már hónapok óta fáj minden nap? Amikor anya sírt minden este? Most kellünk?

Gábor nem válaszolt. Csak állt ott némán.

Aznap este hosszú levelet írtam neki:
„Gábor! Amit tettél velünk, azt nem lehet jóvátenni pár szóval vagy könnyel. A gyerekeidnek apa helyett egy idegent adtál. Nekem társból árulót csináltál. Nem tudom, lesz-e még valaha családunk úgy, ahogy volt. De én már nem akarok visszanézni. Megtanultam nélküled élni.”

Eltelt egy év. Már nem sírok esténként. Dóri sikeresen leérettségizett, Marci előléptetést kapott a munkahelyén. Én is találtam új barátokat: eljárok tornázni a közeli művelődési házba, néha moziba megyek Judittal vagy sétálok a Margitszigeten.

Gábor néha ír vagy hív. De már nem várom tőle semmit.

A múltat nem lehet kitörölni – de új életet lehet kezdeni.

Most már tudom: nem én voltam kevés. Nem mi voltunk kevesek.

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van olyan seb, ami sosem gyógyul be igazán?