Élet egy magyar zsarnok árnyékában – Egy meny története a vidéki Magyarországról
– Mit csinálsz már megint, Zsuzsi? – harsogta Lajos bácsi, miközben a konyhaasztalra csapta a markát. – A rántott hús hideg, a krumpli meg szétfőtt! Hát ilyen asszony vagy te?
A kezem remegett, ahogy a tányérokat szedtem le az asztalról. A férjem, Gábor, éppen akkor ért haza a műszakból, fáradtan ledobta magát a kanapéra. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de csak lesütötte a szemét. Tudtam, hogy ő is szenved ebben a házban, de Lajos bácsi előtt sosem mert kiállni mellettem.
Pedig amikor beköltöztünk hozzájuk, azt hittem, csak pár hónapig kell kibírnunk. A lakáshitelünk elúszott, az albérlet árak az egekben voltak Szolnokon, én pedig épp akkor tudtam meg, hogy babát várok. Az anyám azt mondta: „Menj csak, lányom, Lajos bácsi rendes ember, segíteni fog.”
Az első héten még próbáltam reménykedni. De már az első vasárnap reggelén megéreztem a feszültséget:
– A templomba nem jössz? – kérdezte Lajos bácsi gyanakvóan.
– Nem érzem jól magam, kicsit hányingerem van – feleltem halkan.
– Az én házamban nem lehet lustálkodni! – vágta rá. – A menyem legyen példamutató!
Aztán jöttek a mindennapos feladatok: porszívózás, főzés, mosás – de nem csak magunkra. Lajos bácsi minden nap elvárta, hogy vasalt ing várja az előszobában, a cipője fényes legyen, és a vacsora pontosan hatra kerüljön az asztalra. Ha valami nem tetszett neki, nem átallott hangosan kritizálni:
– Az anyád nem tanított meg rendesen főzni? – kérdezte egyszer gúnyosan.
– De igen… csak…
– Akkor miért ilyen sótlan ez a leves?
A férjem ilyenkor csak hallgatott. Néha este odabújt hozzám az ágyban:
– Ne haragudj rá… tudod, amióta anyám meghalt, ilyen lett. De majd jobb lesz.
De nem lett jobb. Egyre rosszabb lett. A terhességem előrehaladtával egyre nehezebben bírtam a fizikai munkát. Egyik délután, amikor már alig álltam a lábamon, Lajos bácsi rám ripakodott:
– Mit fekszel ott? Nem vagy beteg! Egy asszony ne nyafogjon! Az én időmben még szántani is mentünk terhesen!
A könnyeim potyogtak, de próbáltam elrejteni őket. Anyámnak panaszkodni felesleges volt:
– Tűrj csak, lányom! Az élet nem habostorta! Majd ha lesz saját lakásotok, akkor parancsolgathatsz!
A faluban is mindenki tudta, hogy Lajos bácsi kemény ember. A szomszéd Marika néni egyszer megsúgta:
– Édes lányom, én is laktam anyósomnál… de ilyen zsarnokot még nem láttam! Vigyázz magadra!
A helyzet egyre tarthatatlanabb lett. Egyik este Gábor később jött haza. Lajos bácsi már vacsora közben morgott:
– Hol van az a semmirekellő? Biztos kocsmázik! Te meg csak ülsz itt és várod a sült galambot!
A pohár ekkor telt be. Felálltam az asztaltól:
– Elég volt! Nem vagyok a cseléded! Én is ember vagyok!
Lajos bácsi arca eltorzult:
– Ha nem tetszik, mehetsz amerre látsz!
Aznap éjjel Gáborral összepakoltunk pár ruhát és elmentünk egy barátnőmhöz Szolnokra. A kisbabánk még nem született meg, de tudtam: ha maradok, belebetegszem ebbe az életbe.
Azóta albérletben élünk. Kevés pénzből gazdálkodunk, de legalább nyugodtan alszom. Gábor végre kiállt mellettem – bár emiatt hónapokig nem beszélt az apjával. Anyám eleinte haragudott rám:
– Hogy képzeled? Hálátlan vagy!
De később meglágyult:
– Csak az számít, hogy egészségesek vagytok.
Néha még álmodom arról a házról – a hideg konyháról, Lajos bácsi ordításáról. De már nem félek tőle. Tudom: ki lehet törni ebből a körből.
Vajon hány magyar nő él ma is így? Hányan tűrnek csendben egy zsarnok árnyékában? És mi kell ahhoz, hogy végre kiálljunk magunkért?