Elájultam a családi ebéden, mert a férjem nem segít az újszülöttünkkel – így omlott össze majd épült újjá a családunk

– Anya, jól vagy? – hallottam valahonnan messziről, mintha víz alatt lennék. A hangok összemosódtak, a fények villództak, és csak azt éreztem, hogy valaki hideg vizes kendőt nyom a homlokomra. Aztán hirtelen mindenki rám szegezte a tekintetét: anyám, apám, a húgom, sőt még az anyósom is ott állt döbbenten a nappali közepén. Elájultam. A családi ebéden, mindenki előtt.

Pedig csak egy pillanatra akartam leülni, de a testem feladta. Az utolsó hetekben szinte nem aludtam. Az újszülött fiunk, Misi, éjjelente óránként sírt fel, és minden alkalommal én keltem hozzá. A férjem, Gábor – akivel valaha mindent együtt csináltunk –, mostanában csak annyit mondott: „Holnap dolgoznom kell, nekem is kell egy kis pihenés.”

A családi ebédet anyám szervezte Zuglóban, hogy végre mindenki együtt legyen és megnézzék Misit. Mindenki hozott valamit: anyósom túrós csuszát, apám házi pálinkát, húgom sütit. Én csak próbáltam túlélni. A konyhában álltam, amikor Gábor odasúgta: „Ne nézz már ilyen nyúzottan, mindenki azt fogja hinni, hogy nem segítek.”

– Mert nem is segítesz! – suttogtam vissza dühösen.

– Most tényleg ezt kell? Itt mindenki előtt? – vágott vissza.

Aztán jött az elájulás. Amikor magamhoz tértem, anyám aggódva simogatta a hajam.

– Zsófi, mikor aludtál utoljára rendesen? – kérdezte halkan.

– Nem emlékszem – suttogtam.

Gábor ott állt mellettem, de nem fogta meg a kezem. Csak nézett rám zavartan, mintha azt várná, hogy bocsánatot kérjek azért, hogy elájultam.

A család próbált menteni: anyósom teát főzött, apám viccelődött („Na, legalább most nem nekem kell beszélgetni az anyóssal!”), de én csak ültem és próbáltam nem sírni.

Az ebéd után Gábor szó nélkül vezetett haza. Otthon kitört belőle:

– Miért kellett ezt csinálnod? Most mindenki azt hiszi, hogy rossz férj vagyok!

– Mert az vagy! – kiabáltam vissza. – Egyedül vagyok mindennel! Nem bírom tovább!

– Én dolgozom! Nekem is nehéz! – vágta rá.

– De te legalább alszol! – zokogtam.

Aznap este összepakoltam pár ruhát Misinek és magamnak. Felhívtam anyámat:

– Anya, átmegyek hozzátok pár napra. Nem bírom tovább.

Anyám csak annyit mondott: – Gyere.

Gábor nem próbált megállítani. Csak ült a kanapén és bámulta a tévét.

A következő napokban anyám mindent megtett értem: főzött rám, vigyázott Misire, hogy aludjak egy órát napközben. De én csak sírtam és sírtam. Azt hittem, erős vagyok. Hogy majd mindent kibírok. De nem bírtam.

Egy este anyósom jelent meg nálunk váratlanul.

– Zsófi, beszélnünk kell – mondta határozottan.

Leültünk a konyhában. Anyósom sosem volt az érzelmek embere, de most láttam rajta az aggodalmat.

– Gábor teljesen össze van törve – kezdte. – Nem tudja, mit csináljon. Sosem tanítottuk meg neki igazán, hogyan kell apának lenni. Az ő apja sem segített soha otthon. De ez nem mentség.

– Én már nem tudok mit tenni – mondtam halkan.

– Segítek nektek – mondta váratlanul. – Elintézem, hogy Gábor eljöjjön hozzátok holnap este. Leültök és mindent megbeszéltek. És én addig vigyázok Misire.

Másnap este Gábor tényleg megjelent. Fáradtnak tűnt, karikás szemekkel.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudtam, mennyire nehéz ez neked. Azt hittem, csak túlzásba viszed…

– Túlzásba? – fakadtam ki. – Amikor éjjel háromszor is felkelek szoptatni? Amikor már azt sem tudom, milyen nap van?

– Tudom… most már tudom – motyogta. – Anyám mindent elmondott nekem tegnap este. Hogy mennyire magadra hagytalak.

Sokáig hallgattunk. Aztán Gábor váratlanul letérdelt elém.

– Adj még egy esélyt! Megígérem, hogy változtatok! Segíteni fogok éjjel is! Megtanulok mindent!

Nem hittem neki azonnal. De láttam rajta az őszinte félelmet és bűntudatot.

Aznap este először aludtam át öt órát egyhuzamban hónapok óta. Gábor tényleg felkelt Misivel hajnalban. Ügyetlen volt, de próbálkozott.

A következő hetekben minden lassan javult: Gábor megtanulta pelenkázni Misit (bár egyszer fordítva tette rá a pelust), néha még főzött is (az első paprikás krumplija ehetetlen lett). De ott volt mellettem.

A család is összefogott: anyám hetente egyszer elvitte Misit sétálni, hogy mi kettesben lehessünk Gáborral; anyósom pedig megtanította Gábort vasalni („Ha már az én fiam vagy…”). A húgom is gyakrabban jött át játszani a babával.

Egy este Gábor leült mellém:

– Tudod… sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lehet anyának lenni Magyarországon. Mindenki azt várja el tőled, hogy mosolyogj és bírd ki szó nélkül…

– Igen… de most már együtt csináljuk végig – mondtam neki.

Azóta is vannak nehéz napok. Néha még mindig úgy érzem, hogy egyedül vagyok mindennel. De már tudom: ha baj van, kérhetek segítséget. És talán ez a legfontosabb tanulság.

Vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, mint én akkor? Hányan szégyellik bevallani a fáradtságukat? Ti mit tennétek a helyemben? Várom a gondolataitokat…