Egyedül a házasságban – Zsuzsa története az elengedésről

– Miért nem szólsz vissza? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre felett. – Húsz évig tűrted, Zsuzsa! Húsz évig! Most meg csak ülsz itt, mint akit leforráztak.

Nem tudtam válaszolni. A hangja visszhangzott bennem, de a saját gondolataim még erősebbek voltak. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg én engedtem meg mindent Tamásnak? Vagy csak így tanultam meg élni – csendben, alkalmazkodva, mindig másokat előtérbe helyezve?

A férjem, Tamás, aznap este már nem jött haza. A telefonja ki volt kapcsolva. Az egész város tudta, hogy van valakije. A pletykák gyorsabban terjedtek, mint a tavaszi vihar. A szomszédasszonyok összesúgtak a lépcsőházban, amikor elmentem mellettük.

– Hallottad? Tamás elköltözött Zsuzsától. Állítólag egy fiatalabb nő miatt… – suttogta Ildikó néni.

– Szegény Zsuzsa! Pedig mennyit dolgozott, mennyit tűrt… – válaszolta rá Marika.

Én csak lehajtott fejjel mentem tovább. Nem akartam látni a sajnálkozó tekinteteket. Nem akartam hallani több együttérző sóhajt. Az egész életem egyetlen hosszú kompromisszum volt. Húsz év alatt megtanultam hallgatni, amikor kiabált velem. Megtanultam mosolyogni, amikor bántott. Megtanultam elhinni, hogy minden az én hibám.

Az első években még hittem abban, hogy boldogok leszünk. Tamás udvarias volt, figyelmes, virágot hozott minden névnapomra. Aztán megszületett a lányunk, Dóri. Akkor kezdődtek a gondok. Tamás egyre többet dolgozott – vagy legalábbis ezt mondta –, egyre kevesebbet volt otthon. Ha hazajött, fáradt volt és ingerült.

– Miért nincs vacsora? – kérdezte egyszer dühösen.

– Még csak hat óra van, gondoltam, együtt eszünk… – válaszoltam halkan.

– Mindig csak gondolod! Soha nem csinálod rendesen! – csattant fel.

Az első pofon akkor csattant el. Megdermedtem. Nem sírtam, nem kiabáltam. Csak álltam ott és néztem rá. Ő pedig elfordult, mintha mi sem történt volna.

Aztán jöttek a bocsánatkérések. Virágcsokrok, csokoládé, ígéretek: „Soha többé!” De mindig lett többé. Egy idő után már nem is kértem bocsánatot tőle magamban sem. Csak túl akartam élni a mindennapokat.

Dóri kicsi volt még, amikor először meglátta az arcomon a zúzódást.

– Anya, mi történt? – kérdezte ijedten.

– Elesetem a fürdőben – hazudtam neki.

Hazudtam neki éveken át. Hazudtam magamnak is. Hogy majd jobb lesz. Hogy Tamás csak fáradt. Hogy én vagyok túl érzékeny.

A családom próbált segíteni, de mindig elutasítottam őket.

– Ne szólj bele! Ez az én házasságom! – mondtam anyámnak.

Ő csak sírt és ölelt.

Aztán Dóri kamasz lett. Egyre többször mondta:

– Anya, miért nem hagyod ott apát? Miért tűröd ezt?

Nem tudtam mit felelni. Féltem attól, hogy egyedül maradok. Féltem attól is, hogy mit szól majd a falu. Féltem attól is, hogy Tamás egyszer tényleg elmegy – és akkor mi lesz velem?

Aztán egy nap tényleg elment.

Nem volt nagy jelenet. Nem volt kiabálás. Csak egy rövid üzenet WhatsAppon:

„Zsuzsa, ne várj haza. Elköltözöm Erikához. Ne keresd.”

Erika… A név ismerős volt. A munkahelyéről egy fiatalabb kolléganő. Már hónapok óta gyanítottam valamit, de sosem mertem rákérdezni.

Aznap este Dóri átjött hozzám.

– Anya… most már vége – mondta halkan.

Bólintottam. Nem sírtam. Nem tudtam sírni sem.

A következő napokban mindenki engem sajnált. A munkahelyemen a kolléganők sütit hoztak, próbáltak vigasztalni.

– Zsuzsa, te olyan erős vagy! – mondta Éva.

– Majd találsz valaki mást! – vigasztalt Klári.

De én nem akartam senkit találni. Évek óta nem voltam önmagam. Elfelejtettem nevetni, elfelejtettem örülni az életnek.

A lakás üres lett nélküle – de valahogy könnyebb is lett a levegő. Nem kellett többé félve hazamenni munka után. Nem kellett attól tartanom, hogy mikor robban ki újabb veszekedés.

Anyám gyakran átjött segíteni főzni vagy takarítani.

– Most már végre magadra gondolhatsz! – mondta egyszer határozottan.

De én nem tudtam mit kezdeni magammal. Húsz évig másokért éltem: Tamásért, Dóriért, a családért. Most meg ott álltam negyvenhárom évesen egyedül egy panellakásban Cegléden.

A legnehezebb az éjszakák voltak. Amikor minden elcsendesedett és csak a gondolataim maradtak velem:

„Miért nem léptem előbb? Miért tűrtem ennyi mindent? Vajon Dóri soha nem fog megbocsátani nekem azért, hogy ezt látta gyerekként?”

Egy este Dóri átjött és leült mellém a kanapéra.

– Anya… haragszom rád néha, mert hagytad ezt apának… de tudom, hogy féltél és szeretted őt valahol mégis… De most már csak magadra figyelj! Élj végre úgy, ahogy szeretnél!

Megöleltem őt és először sírtam igazán sok év után.

Aztán lassan elkezdtem újra élni. Elmentem fodrászhoz – először tíz év után festettem be a hajamat vörösre. Vettem magamnak egy új ruhát a piacon. Elmentem moziba Évával és Klárival. Még nevetni is tudtam néha.

Tamás néha felhívott – pénzt kért vagy panaszkodott Erikára.

– Nincs ebben semmi boldogság – mondta egyszer keserűen.

– Akkor miért mentél el? – kérdeztem csendesen.

– Mert azt hittem, máshol jobb lesz… De mindenhol ugyanaz van végül… – sóhajtott fel.

Letettem a telefont és először éreztem: már nem félek tőle. Már nem vágyom vissza hozzá semmilyen formában.

Anyám egyszer azt mondta:

– Zsuzsa, most már végre szabad vagy!

De vajon tényleg szabad vagyok? Vagy csak most kezdődik igazán a magány?

Azóta is sokszor gondolkodom ezen: hány nő él még ma Magyarországon így? Hányan tűrik csendben az erőszakot, a megaláztatást csak azért, mert félnek az egyedülléttől vagy attól, hogy mit szól majd a világ?

Érdemes volt ennyit várni? Vagy jobb lett volna előbb lépni?

Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre… De most már legalább önmagam lehetek végre – és talán ez mindennél többet ér.

Ti mit gondoltok? Meddig érdemes tűrni egy rossz házasságban? És vajon tényleg jobb egyedül lenni, mint rossz társaságban?