Egyedül a családban – Magdolna története a magyar valóságból

– Magdi néni, miért ül egyedül az asztalnál? – kérdezte a szomszéd kisfiú, Bence, miközben az ablakon át bekukucskált. Az asztalon hat teríték, ünnepi porcelán, friss virág, és egy torta, amit egész délelőtt sütöttem. A szívem összeszorult, ahogy a kérdés elhangzott.

– Ma van a születésnapom – válaszoltam halkan. – Vártam a gyerekeimet, de úgy tűnik, nem érnek rá.

Bence csak bólintott, aztán elszaladt. Én pedig ott maradtam a csendben, amelyet csak az óra kattogása tört meg. Hetvenedik születésnap. Egy élet munkája, gondoskodása, szeretete – és most egyedül ülök, mint egy vendéglőben felejtett vendég.

A telefonom halkan rezgett. Üzenet érkezett. „Anya, ne haragudj, ma nem tudunk menni. Zsófi lázas, András dolgozik, én is fáradt vagyok. Majd hétvégén bepótoljuk!” – írta Éva, a legidősebb lányom. A másik gyerekem, Gábor csak ennyit küldött: „Boldog szülinapot! Sokat dolgozom mostanában. Majd hívlak!” A harmadik, Laci: „Anyu, ne haragudj, de most nagyon összejött minden. Puszi!”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem haragudtam rájuk – legalábbis ezt mondogattam magamnak. Hiszen mindent értük tettem egész életemben. Mégis, valahol mélyen ott volt a keserűség: tényleg ennyit érek nekik? Egy üzenetet?

Aztán hirtelen felpattant az ajtó. A húgom, Ilona lépett be.

– Magdi! Hát te sírsz? – kérdezte aggódva.

– Nem… csak… – próbáltam letörölni a könnyeimet.

– Megint nem jöttek el? – sóhajtott.

– Mindig van valami fontosabb – mondtam halkan. – Munka, gyerekek, fáradtság… De én is voltam fáradt, dolgoztam éjjel-nappal, mégis mindig ott voltam nekik.

Ilona leült mellém.

– Tudod, Magdi, az én gyerekeim is ilyenek lettek. Mintha mi csak egy szolgáltatás lennénk: főzzünk, vigyázzunk az unokákra, de amikor nekünk lenne szükségünk rájuk… akkor mindig közbejön valami.

– Lehet, hogy mi rontottuk el? – kérdeztem síri csendben. – Mindig mindent megcsináltunk helyettük. Talán nem tanulták meg értékelni azt, amit kaptak.

Ilona vállat vont.

– Lehet. De most már késő ezen rágódni. Inkább gondolj arra: mit akarsz még az élettől? Nem lehet mindig csak várni rájuk.

A délután lassan telt. Ilona elment, én pedig újra egyedül maradtam. Este felhívtam Évát.

– Szia anya! – vette fel gyorsan. – Most nem tudok sokáig beszélni, Zsófi még mindig lázas.

– Semmi baj – mondtam gyorsan. – Csak hallani akartam a hangodat.

– Majd hétvégén átugrunk! Addig is vigyázz magadra!

Letettem a telefont. Aztán Gábor is hívott.

– Anyu! Bocsánat, hogy nem mentem ma. Tudod milyen ez a munkahely… Ha nem húzom az igát, kirúgnak! Majd jövő héten beugrom egy kávéra!

– Persze fiam – válaszoltam fásultan.

A torta ott állt érintetlenül. Felvágtam egy szeletet és leültem a tévé elé. A híradóban arról beszéltek, mennyire magányosak az idősek Magyarországon. Hogy sokan csak a tévétársaságban találják meg a nap örömét.

Másnap reggel csörgött a kapucsengő. A szomszédasszonyom, Marika állt ott egy csokor orgonával.

– Magdikám! Hallottam Ilonától, hogy tegnap volt a születésnapod! Hát boldogot kívánok! – mondta mosolyogva.

Beengedtem Marikát. Leültünk teázni.

– Tudod, nálunk is ugyanez van – sóhajtott Marika. – A lányom Németországban él, a fiam Pesten dolgozik reggeltől estig. Néha azt érzem, mintha már nem is lennék fontos nekik.

– Szerinted mit csináljunk? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Éljünk magunknak! Menjünk el kirándulni! Vannak klubok az időseknek itt Zuglóban is! Táncestek, kézműves foglalkozások… Ne várjunk tovább!

Elgondolkodtam Marika szavain. Egész életemben másokat szolgáltam ki: először a szüleimet, aztán a férjemet (Isten nyugosztalja), végül a gyerekeimet és unokáimat. De ki szolgál engem?

Aznap este újra hívtak a gyerekeim: Laci pénzt akart kölcsönkérni („Anyu, csak most az egyszer!”), Éva megkérdezte tudnék-e vigyázni Zsófira hétvégén („Anya, nekem is kell egy kis pihenés!”), Gábor pedig csak annyit mondott: „Majd ha lesz időm…”

Akkor tört el bennem valami.

Másnap reggel bementem a közeli művelődési házba és jelentkeztem a nyugdíjas klubba. Félve léptem be az első foglalkozásra – de ott volt Marika is és még sokan mások: Erzsi néni, aki minden héten süt valami finomat; Pista bácsi, aki harmonikázik; Klári néni, aki festeni tanítja a többieket.

Az első alkalommal még csak ültem és figyeltem őket. De aztán Erzsi néni odahúzott magához:

– Magdi drága! Gyere kóstold meg ezt a túrós batyut!

Nevettem először hetek óta igazán szívből.

A következő hetekben egyre többször mentem el klubba. Kirándulni mentünk Szentendrére, közösen főztünk gulyást a parkban, sőt még táncházba is elmentünk egyszer! Új barátokat szereztem – olyanokat, akik nem csak akkor keresnek fel, ha szükségük van rám.

A gyerekeim eleinte furcsállták:

– Anya! Miért nem vagy otthon? Miért nem tudsz vigyázni Zsófira? – kérdezte Éva sértődötten.

– Mert programom van – feleltem határozottan.

– De hát te mindig ráértél!

– Most már magamra is szeretnék időt szánni – mondtam csendesen.

Gábor egyszer csak megjelent nálam váratlanul egy vasárnap délután.

– Anyu… minden rendben veled? Olyan furcsa vagy mostanában…

– Igen fiam – mosolyogtam rá –, most először érzem úgy igazán jól magam hosszú idő óta.

Laci is felhívott:

– Anyu… haragszol rám?

– Nem haragszom fiam. Csak szeretném végre azt csinálni, ami nekem jó.

A család lassan kezdte elfogadni az új helyzetet. Már nem számított természetesnek, hogy minden kívánságukat lesem és teljesítem. Néha még mindig fájt a magány – de már tudtam tenni ellene valamit.

Egy este Marikával sétáltunk hazafelé a klubbuliból:

– Magdi, látod mennyit változtál? Már nem vagy olyan szomorú!

– Igen… de néha még mindig hiányzik az igazi családi összetartás – vallottam be őszintén.

Marika megszorította a kezem:

– Az élet megy tovább. Most már magadért is élsz végre!

Otthon leültem az ablakhoz és néztem az esti fényeket Budapesten. Vajon hány idős ember ül most ugyanígy egyedül? Hányan érzik azt, hogy csak akkor fontosak a családjuknak, ha szükség van rájuk?

Vajon tényleg ilyen lett a világunk? Vagy lehetne másképp is? Ti mit gondoltok erről? Meg lehet tanulni újra önmagunkért élni hetven felett is?