Egy találkozás a Blaha Lujza téren: Egy hajléktalan anya és lánya, akik örökre megváltoztatták az életem

– Ne nézz oda, Bence! – szólt rám élesen anyám, miközben a Blaha Lujza téren átvágtunk a villamosmegálló felé. De már késő volt. A szemem találkozott egy rongyos kabátba burkolózó nőével, aki egy szakadt pokrócon ült, ölében egy hatéves forma kislánnyal. A kislány szorosan ölelte a plüssmaciját, mintha az lenne az utolsó biztos pont az életében.

A szívem összeszorult. Hideg volt, február vége, a hó latyakos foltokban olvadozott a járdán. Anyám sietett volna tovább, de én megtorpantam.

– Anya, várj már! – szóltam vissza, de ő csak legyintett.

– Ezek csak kihasználnak mindenkit. Menjünk!

A nő rám nézett. A tekintetében nem volt semmi könyörgés, csak fáradtság és valami mély szégyen. A kislány viszont halkan megszólalt:

– Bocsánat, bácsi… van egy kis kenyered?

Anyám felszisszent.

– Bence! Ne is válaszolj! – de én már elővettem a táskámból a szendvicsemet.

– Tessék – nyújtottam oda a kislánynak. – Friss még.

A nő remegő kézzel vette el, és csak ennyit mondott:

– Köszönöm. Nem tudom, hogy… – elcsuklott a hangja.

A villamos csilingelt, anyám idegesen toporgott mellettem.

– Ha most mindenkinek adsz, sosem lesz vége! – suttogta dühösen.

De én nem tudtam elmozdulni. Valami bennem azt súgta: maradnom kell.

– Hogy hívnak? – kérdeztem a kislányt.

– Lili vagyok – felelte félénken.

– És te? – fordultam az anyához.

– Zsuzsa – mondta halkan.

Lili közben mohón harapott a szendvicsbe. Zsuzsa szemében könnyek csillogtak.

– Régóta vagytok itt? – kérdeztem óvatosan.

– Október óta… Azóta, hogy a férjem meghalt. Elvesztettük az albérletet. Próbáltam munkát találni, de Lili beteg lett… – Zsuzsa hangja elhalt.

Anyám türelmetlenül sóhajtott.

– Bence, most már tényleg menjünk!

De én csak álltam ott, és néztem ezt a két embert. Eszembe jutott a saját gyerekkorom: meleg lakás, vacsora az asztalon, veszekedések ugyan voltak, de sosem kellett félnem attól, hogy hol alszom éjjel.

– Van valami hely, ahová mehettek? – kérdeztem végül.

Zsuzsa megrázta a fejét.

– A családsegítő próbált segíteni, de mindenhol tele vannak… Néha beengednek egy éjszakára a melegedőbe, de ott is sokszor verekedés van. Lili fél ott aludni.

Anyám közben már majdnem sírt az idegtől.

– Bence! Ha most nem jössz, itt hagylak!

De nem mozdultam. Zsuzsa ekkor halkan megszólalt:

– Ne haragudjon a mamája… Nem akarunk bajt okozni. Csak… néha olyan jó lenne embernek érezni magunkat.

Ez a mondat úgy ütött szíven, mint semmi más addig életemben. Embernek érezni magunkat… Hányszor panaszkodtam én is apróságokon? Hogy nincs új telefonom, hogy túl sok a házi feladat… És itt ül két ember, akiknek minden nap harc a túlélésért.

Anyám végül otthagyott. Elindult egyedül a villamos felé. Én ott maradtam Zsuzsával és Lilivel.

– Tudok segíteni valamiben? – kérdeztem csendesen.

Zsuzsa vállat vont.

– Ha tudna valami olcsó albérletet… vagy munkát… bármit…

Elővettem a telefonomat. Felhívtam egy régi ismerősömet, aki önkéntesként dolgozik egy hajléktalanszállón. Szerencsére épp volt egy hely anyák számára. Megbeszéltem vele mindent.

– Ha most eljöttök velem, talán lesz hol aludnotok ma éjjel – mondtam nekik reménykedve.

Zsuzsa hitetlenkedve nézett rám.

– Komolyan?

Bólintottam.

Lili felugrott és átölelte az anyját.

– Anya! Hallod? Meleg ágy!

Elindultunk együtt a metró felé. Útközben Lili mesélni kezdett:

– Tudod, bácsi, régen nekünk is volt lakásunk. Volt saját ágyam is! És anya mindig főzött krumplis tésztát… Az volt a kedvencem!

Zsuzsa elmosolyodott – először láttam mosolyogni –, de aztán gyorsan elkomorult.

– Ne haragudj rá… Néha azt hiszi, minden visszajöhet még…

Megérkeztünk a szállóra. Az ismerősöm már várt minket. Gyorsan elintéztük a papírokat. Lili boldogan ugrált az új ágy körül.

Mielőtt elbúcsúztam volna tőlük, Zsuzsa odalépett hozzám.

– Nem tudom meghálálni… De ha egyszer újra lesz otthonunk, meghívlak vacsorára. Igazi krumplis tésztára!

Nevettem, de közben éreztem: valami örökre megváltozott bennem azon az estén.

Hazafelé menet anyám hívott telefonon:

– Hol vagy? Megőrjítesz! Miért nem jöttél?

– Segítettem valakinek – feleltem röviden.

– Ezeken nem lehet segíteni! Majd meglátod! Csak kihasználnak!

De én már tudtam: nem mindenki választja ezt az utat. Néha csak egy tragédia kell hozzá – egy haláleset, egy betegség –, és bárki kerülhet az utcára. Akár mi is.

Otthon csendben ültem le vacsorázni. Anyám még mindig duzzogott. Apám csak annyit mondott:

– Fiam, te túl érzékeny vagy ehhez a világhoz…

De én csak Lilire gondoltam és Zsuzsa szavaira: „néha olyan jó lenne embernek érezni magunkat”.

Azóta minden nap eszembe jut ez a mondat. Vajon hányan élnek így körülöttünk? Hányan mennek el mellettük úgy, mintha láthatatlanok lennének?

És vajon tényleg túl érzékeny vagyok ehhez a világhoz? Vagy inkább túl sokan lettek érzéketlenek?