Egy szülés, amely örökre megváltoztatta a családomat: Anyósom, anyám és a határok, amiket nem lehet visszavonni

– Nem akarom, hogy bejöjjön – suttogtam remegő hangon az ápolónőnek, miközben a fájások egyre sűrűbben törtek rám. A kórházi szoba ablakán túl szürke, esős délután volt, de bennem minden viharosabbnak tűnt. A harmadik gyermekemet vártam, de most, amikor a legnagyobb szükségem lett volna támogatásra, úgy éreztem, mindenki ellenem fordult.

Anyám ott ült az ágyam mellett, kezét szorosan az enyémre kulcsolta. – Kicsim, próbálj megnyugodni. Tudod, hogy csak jót akarunk – mondta halkan, de a hangjában ott bujkált az aggodalom és valami más is: bűntudat. Az ajtó előtt pedig ott toporgott anyósom, Ilona, aki már napok óta követelte, hogy ő is ott lehessen a szülésnél. „Ez a családunk hagyománya!” – ismételgette újra és újra, mintha ezzel minden kétségemet eloszlathatná.

De én nem akartam. Nem akartam, hogy Ilona ott legyen. Az első két szülésemnél is túl sok volt a feszültség: az elvárások, a kritikus megjegyzések, az állandó összehasonlítások. Most csak nyugalmat akartam. Csak magamat és a babámat.

A férjem, Gábor, két tűz között őrlődött. – Szeretném, ha béke lenne köztetek – mondta előző este otthon, miközben a konyhában mosogattunk. – De anyám nagyon szeretné látni az unokája születését…

– És én? Én mit szeretnék? – csattantam fel. – Nekem most nincs jogom dönteni?

Gábor csak hallgatott. Tudtam, hogy szereti az anyját, de azt is tudtam, hogy nem érti igazán, mennyire nehéz nekem ez az egész.

A kórházban minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Az ápolónő visszajött: – A férje és az anyósa kint várnak. Beengedjem őket?

– Csak Gábort kérem – mondtam halkan.

Az ajtó kinyílt, Gábor belépett. Az arcán láttam a feszültséget. – Anyám nagyon csalódott lesz – mondta halkan.

– Én is csalódott vagyok – suttogtam vissza könnyekkel a szememben –, de most magamra kell gondolnom.

A szülés nehéz volt. Hosszú órákig tartott, és közben végig ott motoszkált bennem a bűntudat: vajon önző vagyok? Vajon tényleg ártok ezzel valakinek? De amikor végre megszületett a kisfiam, minden másodlagossá vált. Csak ő számított.

Az igazi vihar azonban csak ezután jött. Amikor hazaértünk a kórházból, Ilona nem szólt hozzám napokig. A családi ebédeken fagyos volt a hangulat. Minden mozdulatomat figyelte, minden döntésemet megkérdőjelezte.

Egy vasárnap délután aztán robbant a bomba. A nappaliban ültem a babával, amikor Ilona bejött.

– Tudod, hogy mennyire vártam ezt a pillanatot? Hogy ott lehessek veled? – kérdezte remegő hangon.

– Tudom – válaszoltam őszintén –, de nekem most másra volt szükségem.

– Mindig csak magadra gondolsz! – csattant fel. – Ez nem így működik egy családban!

Anyám is ott volt. Próbált közvetíteni: – Ilona, kérlek…

– Nem! – vágott közbe Ilona. – Évek óta próbálok közel kerülni hozzád, de te mindig kizársz!

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. – Nem akarlak kizárni… csak… néha túl sok vagy nekem. Szükségem van határokra.

Ilona sírva fakadt és kiszaladt a szobából. Gábor utána ment. Én pedig ott maradtam anyámmal és a babával.

– Jól döntöttél – mondta anyám halkan. – Néha muszáj kiállni magadért.

De nem éreztem jól magam. Azóta is minden családi eseményen ott van köztünk ez a kimondatlan feszültség. Gábor próbálja oldani a helyzetet, de tudom: valami örökre megváltozott.

Sokszor elgondolkodom azon: vajon lehetett volna másképp? Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre ki mertem mondani azt, amit annyi nő nem mer ebben az országban?

„Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt?”