Egy mondat, ami mindent megváltoztatott – Születésnapom árnyékában

– Hát persze, hogy megint üres kézzel jöttetek! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalra tette a csomagolt bonbont. A hangja élesebben hasított belém, mint a kés, amivel a tortát szeleteltem. A szobában pillanatnyi csend támadt, csak a falióra kattogása hallatszott. A lányom, Dóri zavartan lesütötte a szemét, fiam, Marci pedig idegesen babrálta a telefonját.

Én ott álltam, kezemben a tortalapáttal, és próbáltam mosolyogni. Születésnapom volt, az ötvenedik. Arra készültem, hogy végre együtt leszünk, nevetünk, emlékezünk, de Ilona néni egyetlen mondata mindent elrontott. A férjem, Gábor csak sóhajtott, mintha már megszokta volna az ilyen jeleneteket.

– Anyu, ne kezdjük már megint… – próbálkozott halkan Dóri.
– Ugyan már, hát csak kimondtam az igazat! Régen egy születésnapon mindenki hozott valamit. Most meg? Csak jöttök, esztek, aztán mentek is tovább – folytatta Ilona néni, miközben leült az asztalhoz.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Dóri nemrég költözött albérletbe, minden forintját félreteszi. Marci pedig épp most kezdett új munkát egy logisztikai cégnél, alig látom. De Ilona néni számára ez nem számított. Neki az ajándék volt a szeretet jele.

– Nekem az is ajándék, hogy itt vagytok – mondtam végül halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg.

Ilona néni csak legyintett.
– Persze, persze. De azért egy szál virágot csak lehetett volna hozni…

A családi ebéd innentől feszültté vált. Dóri próbált viccelődni:
– Anya, ha akarod, elmosogatok helyetted! Az is ajándék!

Nevetni próbáltam, de csak egy erőtlen mosolyra futotta. Gábor a szemével jelezte: „Ne vedd magadra!” De hogyan ne vegyem? Hiszen egész életemben arra tanítottam a gyerekeimet, hogy a szeretet nem tárgyakban mérhető.

Az ebéd után Dóri segített elpakolni. A konyhában halkan beszélgettünk.
– Ne haragudj rá, anya – mondta Dóri. – Tudod, milyen. Mindig mindent kimond.
– Tudom – sóhajtottam. – Csak néha úgy érzem, mintha nem lennék elég jó anya…
Dóri átölelt.
– Te vagy a legjobb anya. És ezt nem egy csokor virág bizonyítja.

Marci is bejött.
– Anya… majd jövő héten átjövök segíteni a kertben. Most tényleg nincs pénzem semmire…
– Nem kell semmi – mondtam gyorsan. – Csak gyertek.

Este, amikor mindenki hazament, leültem a kanapéra és bámultam ki az ablakon. Az utcai lámpa fénye sárgára festette a járdát. Eszembe jutottak a régi születésnapok: anyám mindig sütött valamit, apám viccelődött, ajándékot ritkán kaptam, de sosem hiányzott semmi. Akkoriban elég volt az együttlét.

Másnap reggel Ilona néni felhívott.
– Ne haragudj rám, lányom – mondta váratlanul csendesen. – Tudod, én már csak ilyen vagyok…
– Nem haragszom – válaszoltam őszintén. – Csak szeretném, ha látnád: nekem tényleg az számít, hogy együtt vagyunk.
– Tudom… csak hát… én máshoz szoktam. Régen minden más volt.

Letettük a telefont. Egy pillanatra megkönnyebbültem: talán mégis sikerült valamit átadnom abból, amit fontosnak tartok.

A következő hétvégén Marci tényleg átjött segíteni a kertben. Dóri is beugrott egy kávéra. Együtt ültünk a teraszon, beszélgettünk az életről és arról, mennyit változott minden az elmúlt években.

– Anya – mondta Marci –, szerinted mi lesz velünk húsz év múlva? Akkor is ilyen fontos lesz még az ajándék?
Elmosolyodtam.
– Remélem, akkor már csak az lesz fontos: együtt vagyunk.

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Még mindig érzem Ilona néni szavainak súlyát, de már nem fáj annyira. Talán tényleg generációs különbség ez az egész – vagy talán csak túl sokat várunk egymástól.

Néha azon gondolkodom: miért olyan nehéz kimondani egymásnak azt az egyszerű mondatot: „Örülök, hogy vagy”? Miért hisszük azt, hogy egy doboz bonbon vagy egy csokor virág többet ér annál, mint amikor valaki időt szán ránk?

Ti mit gondoltok? Tényleg csak az ajándék számít? Vagy elég lenne végre őszintén örülni egymásnak?