Egy mondat a Blaha Lujza téren – Egy hajléktalan anya és lánya szavai, amelyek örökre megváltoztattak

– Anya, nagyon fázom! – hallottam meg a vékonyka hangot, ahogy kiléptem a metróból a Blaha Lujza téren. A hó apró pelyhekben hullott, a villamos csilingelése beleveszett a városi zajba. Egy pillanatra megtorpantam: a padon egy vékony, rongyos kabátba burkolózó nő ült, ölében egy kislánnyal, aki egy szakadt plüssmacit szorongatott. A nő arcán fáradtság és valami mély, kimondhatatlan szomorúság ült.

– Tartsd magadhoz közel a macit, Zsófi! – suttogta az anya, miközben próbálta betakarni a kislányt egy vékony pokróccal. – Mindjárt meleg lesz, csak várj egy kicsit.

A kislány nem szólt többet, csak nézett maga elé. Én pedig ott álltam a forró kávémmal és a frissen vásárolt péksüteménnyel, és hirtelen úgy éreztem, mintha mindenem túl sok lenne. Valami arra késztetett, hogy odalépjek hozzájuk.

– Jó estét kívánok! – szólítottam meg őket óvatosan. – Esetleg elfogadnának egy kis meleg teát és péksüteményt?

Az anya rám nézett. Szemeiben egyszerre volt bizalmatlanság és remény. – Köszönjük… nagyon kedves. Zsófi, nézd csak, kapsz egy kakaós csigát!

A kislány szeme felcsillant, de nem nyúlt rögtön az ételhez. – Anya, te is eszel? – kérdezte halkan.

– Először te, kicsim – mosolygott rá az anya, de láttam rajta, hogy napok óta nem evett rendesen.

Leültem melléjük a padra. A forgalom zaja körülöttünk mintha elhalkult volna. – Hogy kerültek ide? – kérdeztem végül óvatosan.

Az anya sóhajtott. – Hosszú történet… De ha már kérdezi: három hónapja még volt lakásunk Kőbányán. A férjem… nos, elment. Egyedül maradtam Zsófival. A munkahelyemen leépítés volt, nem tudtam fizetni az albérletet. Egyik napról a másikra az utcán találtuk magunkat.

A kislány közben lassan majszolta a péksüteményt. Néha rám pillantott nagy barna szemeivel.

– És nincs senki, aki segítene? – kérdeztem.

Az anya elfordította a fejét. – Az anyám azt mondta: „Te választottad ezt az életet!” A testvéremnek saját családja van, azt mondja, nem férünk be hozzájuk. Az önkormányzatnál is próbálkoztam, de csak annyit mondtak: „Várólista van.” Addig hova menjek?

A hangja elcsuklott. Zsófi hirtelen megszólalt:

– Anya azt mondja, minden nap új remény. De én már nagyon szeretnék ágyban aludni.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott velük, és éreztem, hogy minden problémám eltörpül az övék mellett.

– Tudod, Zsófi – fordultam a kislányhoz –, ha kívánhatnál valamit most azonnal, mi lenne az?

A kislány gondolkodás nélkül felelt: – Egy igazi otthont. És hogy anya ne sírjon esténként.

Az anya szemében könnyek jelentek meg. – Ne haragudjon… csak néha nehéz erősnek lenni.

– Nem haragszom – mondtam halkan. – Sőt… azt hiszem, most tanulok igazán hálásnak lenni mindenért.

Ekkor odalépett hozzánk egy középkorú férfi ismerős arccal: – Szia, Ági! Minden rendben? – kérdezte aggódva.

Az anya bólintott: – Szia, Laci! Ez az úr hozott nekünk teát meg péksütit.

Laci rám nézett: – Köszönjük! Tudja, sokan csak elfordítják a fejüket… Pedig bármelyikünk lehetne itt.

A szavaiban volt valami nyers igazság. Eszembe jutottak a saját családi vitáim: anyám mindig azt mondta, „ne szólj bele más életébe”; apám szerint „mindenki magáért felel”. De most ott ültem két ember mellett, akiknek semmijük sincs, és mégis több emberség volt bennük, mint sokakban körülöttem.

– Próbáltam munkát találni – folytatta Ági –, de ki alkalmaz egy hajléktalan anyát? Ha elmondom az igazat, elutasítanak. Ha hazudok, előbb-utóbb úgyis kiderül… És Zsófit nem hagyhatom magára.

Laci közbeszólt: – Én is próbáltam segíteni nekik szállót találni, de a családos helyek tele vannak vagy veszélyesek. Volt olyan éjszaka is, amikor egy buszmegállóban aludtak.

A kislány ekkor halkan megszólalt: – Anya mindig azt mondja: „Holnap jobb lesz.” De néha félek.

Ági átölelte Zsófit. – Ne félj, kicsim! Amíg együtt vagyunk, minden rendben lesz!

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak a gyerekkori karácsonyok: meleg lakásban, családi veszekedések között is biztonságban éreztem magam. Ezeknek az embereknek viszont minden nap harc a túlélésért.

– Mit gondolnak… ha lenne lehetőségük újrakezdeni? – kérdeztem végül Ágitól.

Elmosolyodott keserűen: – Minden nap újrakezdjük. De amíg nincs segítség… addig csak túlélünk.

A telefonomban gyorsan rákerestem budapesti családoknak fenntartott menhelyekre. Felhívtam egyet; szerencsére volt még hely aznap éjszakára.

– Van egy címem… ha gondolják, elkísérem önöket oda! Legalább ma este melegben alhatnak.

Ági hálásan nézett rám: – Maga tényleg ilyen jó ember?

– Nem vagyok jobb senkinél… csak most értettem meg igazán, milyen kevésen múlik minden.

Elindultunk együtt a menhely felé. Zsófi közben mesélt: – Ha egyszer lesz saját szobám, rózsaszín falat szeretnék! És sok könyvet!

Ági mosolygott: – Majd egyszer lesz… csak bízz benne!

A menhelyen kedvesen fogadták őket. Amikor búcsúztam tőlük, Zsófi odasúgta:

– Köszönöm! Most már tudom: vannak jó emberek is!

Hazafelé menet végig Ági szavai jártak a fejemben: „Bármelyikünk lehetne itt.” Vajon tényleg ennyire vékony a határ? Miért fordulunk el egymástól ilyen könnyen? És miért csak akkor vesszük észre a másikat, amikor már túl késő?

Talán mindannyiunknak fel kellene tennünk magunknak ezt a kérdést: mit jelent igazán segíteni? És vajon én legközelebb is megállnék?