Egy más felesége, az én terhességem és a lányunk: hogyan talált vissza az apa a családhoz

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velünk! – apám hangja úgy vágott át a nappalin, mint a kés a vajon. Anyám sírt, a bátyám a sarokban állt, mintha ott sem lenne. Csak én álltam ott, remegő kézzel, a pozitív terhességi tesztet szorongatva. – Egy nős férfitól? Hát nincs benned semmi szégyenérzet? – folytatta apám, arca vörös volt a dühtől.

Azt hittem, hogy az életben mindenre fel vagyok készülve. Huszonhárom éves voltam, friss diplomás, Budapesten dolgoztam egy multinál. A lakásom panel volt Újpesten, de az enyém. Azt hittem, hogy az életem sínen van. Aztán jött Gábor.

Gábor negyvenkét éves volt, két gyerek apja, felesége, Zsuzsa pedig minden családi rendezvényen ott ült mellette. Egy céges csapatépítőn ismerkedtünk meg. Eleinte csak beszélgettünk, aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Tudtam, hogy tilosban járok, de nem tudtam leállni. Gábor sosem ígérte, hogy elhagyja a családját. – Szeretem őket is, de veled más vagyok – mondta egyszer egy éjszaka után.

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, három napig nem aludtam. Anyámnak sírva mondtam el. – Kicsim, ez most nagyon nehéz lesz – ölelt magához. De apám… ő csak üvöltött.

– Kitagadtalak! – mondta végül. – Nem vagy többé a lányom.

A bátyám, András csak annyit mondott: – Te döntöttél így. Oldd meg.

Gábor pénzt adott, de soha nem jött el hozzánk. Zsuzsa semmit sem tudott. Egyedül mentem végig a terhességen. Egyedül szültem meg Lilit a Szent István Kórházban. Amikor először magamhoz öleltem azt a pici testet, minden fájdalom eltűnt egy pillanatra.

Az első hónapok pokoliak voltak. A panelban minden este sírtam. A szomszéd néni néha áthozott egy tál levest – ő volt az egyetlen, aki nem ítélt el. Anyám titokban meglátogatott néha, de apámról soha nem beszélt.

A munkahelyemen mindenki tudta, hogy egyedül nevelem Lilit. A HR-es Judit egyszer félrehívott: – Tudod, hogy mindenki rólad beszél? Hogy Gábor gyerekét neveled? – Csak bólintottam.

Lili gyorsan nőtt. Okos volt és vidám. Néha azt hittem, hogy nélküle már rég feladtam volna. Az óvodában is mindig ő volt az első, aki odament a síró gyerekhez és megvigasztalta.

Hat év telt el így. Hat év magányban, küzdelemben és reménykedésben. Gábor néha írt egy-egy sms-t: „Küldtem pénzt.” Soha nem kérdezte meg, hogy vagyunk.

Aztán András meghívott az esküvőjére. – Apa is ott lesz – mondta halkan. – De szeretném, ha eljönnétek Lilivel.

Napokig gondolkodtam rajta. Végül Lili miatt mentem el. A lagzi egy vidéki faluban volt, András menyasszonya, Dóri családjánál. Mindenki táncolt és nevetett – csak én álltam a sarokban.

Lili hamar beilleszkedett a gyerekek közé. Egyszer csak eltűnt szem elől. Pánikba estem – futottam ki az udvarra, be a házba, végül a kert végében találtam rá… apám mellett.

Apám térdelt előtte és valamit mesélt neki halkan. Lili nevetett – olyan tisztán és boldogan, ahogy én már évek óta nem hallottam nevetni senkitől.

– Anya! Nézd! Papa mesél nekem! – kiáltotta Lili.

Apám rám nézett. Először hat év után találkozott a tekintetünk. Nem mondott semmit – csak bólintott.

Az este végén odajött hozzám.

– Maradjatok éjszakára – mondta halkan. – Van hely Lilinek is.

Nem kért bocsánatot. Nem beszéltünk arról a napról, amikor kitagadott. De másnap reggel együtt reggeliztünk az asztalnál. Apám Lili haját simogatta.

Innentől kezdve minden hétvégén meghívott minket magukhoz vidékre. Lili imádta a kertet, a kutyát és azt, hogy végre van nagyapja is.

Egyik vasárnap délután anyám odajött hozzám a konyhában:

– Tudod… apa minden este megnézi Lili rajzait a hűtőn – mondta könnyes szemmel.

Gábor egyszer felhívott: – Szeretném látni Lilit.

– Most már nincs rád szükségünk – válaszoltam nyugodtan.

Lili boldog volt. Én is lassan újra megtanultam bízni az emberekben és magamban is.

A családunk sosem lett olyan, mint régen volt – de valami új született helyette: elfogadás és megbocsátás.

Néha azon gondolkodom: ha újra kezdhetném, másképp döntenék? Vagy minden fájdalomnak meg kellett történnie ahhoz, hogy most itt tartsunk?

Ti mit gondoltok: lehet-e igazán megbocsátani annak, aki egyszer kitagadott? És lehet-e újra családot építeni romokból?