Egy kávéillatú újrakezdés – Amikor azt hittem, már sosem leszek boldog

– Nem, Anikó, tényleg nem akarok most senkit. – A hangom fáradtan csengett, miközben a telefonomat a konyhapultra tettem. A barátnőm már harmadszor hívott fel ezen a héten, hogy elrángasson valami ismerkedős estére. – Túl sok volt ez az egész. Elég volt. – mondtam halkan, de ő csak nevetett.

– Jaj, Zsófi, ne légy már ilyen! Nem maradhatsz örökké egyedül! – hallottam a hangjában a mosolyt, de én csak a plafont bámultam, és próbáltam nem sírni. A válásom után mindenki azt hitte, hogy csak idő kérdése, és újra talpra állok. De ők nem látták azokat a hosszú, sötét estéket, amikor a csend szinte fojtogató volt a lakásban. Nem tudták, milyen érzés minden reggel egyedül ébredni, és minden este egyedül lefeküdni.

Aztán jött az a szombat délután. A városban sétáltam, próbáltam elkerülni a gondolataimat, amikor hirtelen eleredt az eső. Egy kis kávézóba menekültem, ahol alig voltak páran. Az ablak melletti asztalnál egy férfi ült, és éppen felállt, hogy elmenjen. A pincérnő rám nézett: – Elnézést, kisasszony, leülhet ide, ha szeretné. – Nem gondolkodtam sokat, csak bólintottam.

A férfi visszanézett rám, és udvariasan biccentett. – Maradjon csak, úgyis mindjárt indulok – mondta halkan. Valami furcsa nyugalom áradt belőle. Leültem, és elővettem a könyvemet, de nem tudtam olvasni. Éreztem, hogy figyel. – Szereti az esőt? – kérdezte váratlanul. Felnéztem rá. A szeme szomorú volt, de meleg. – Régen szerettem – válaszoltam. – Most inkább csak eláztat.

Elmosolyodott. – Nekem mindig azt jelenti, hogy valami új kezdődhet. – Azt hittem, csak udvariaskodik, de volt valami őszinteség a hangjában. – Péter vagyok – nyújtotta a kezét. – Zsófi – feleltem, és meglepődtem, milyen jól esik kimondani a nevemet valakinek, aki nem ismer.

Nem tudom, hogyan történt, de beszélgetni kezdtünk. Először csak az időjárásról, aztán a könyvekről, végül már a családról is. Kiderült, hogy ő is nemrég vált el. Volt egy lánya, akit minden második hétvégén látott. – A feleségem szerint túl sokat dolgoztam – mondta keserűen. – Talán igaza volt. – Én csak bólintottam. Nem akartam ítélkezni. Én sem voltam tökéletes feleség. Túl sokáig tűrtem, túl sokáig hittem abban, hogy majd jobb lesz.

Az eső közben elállt, de mi még mindig ott ültünk. A pincérnő már harmadszor kérdezte meg, kérünk-e még valamit. Péter rám nézett: – Sétáljunk egyet? – Nem tudtam nemet mondani. Valami húzott hozzá. Talán az, hogy végre valaki megértette, milyen nehéz újrakezdeni.

A Duna-parton sétáltunk. A város fényei tükröződtek a vízen. – Félek újra bízni – mondtam ki hirtelen. Meglepődtem magamon. – Én is – felelte csendesen. – De talán nem kell mindent egyszerre. Talán elég csak egy kicsit hinni abban, hogy lehet másképp.

Aznap este nem akartam hazamenni. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a furcsa, nyugodt boldogságnak. De tudtam, hogy nem szabad elsietni semmit. Péter elkísért a villamosig. – Találkozunk még? – kérdezte. – Talán – mosolyodtam el.

Otthon persze Anikónak azonnal elmeséltem mindent. – Na ugye! – kiáltott fel. – Mondtam én! – De én csak nevettem. Nem voltam biztos benne, hogy készen állok egy új kapcsolatra. Még mindig ott volt bennem a félelem: mi van, ha megint csalódok? Mi van, ha megint csak fájdalom lesz a vége?

A következő hetekben többször találkoztunk Péterrel. Néha csak sétáltunk, néha beültünk egy-egy kávéra. Nem voltak nagy szavak, nem voltak ígéretek. Csak két ember, akik próbáltak újra hinni valamiben. A családom persze nem nézte jó szemmel. Anyám szerint túl hamar engedtem közel magamhoz valakit. – Zsófi, gondolkodj! – mondta aggódva. – Nem akarom, hogy megint összetörjék a szívedet.

De én már nem akartam a félelem szerint élni. Láttam Péter szemében ugyanazt a fájdalmat, amit magamban is hordozok. És láttam benne a reményt is. Egy este, amikor együtt főztünk nála vacsorát, hirtelen rám nézett: – Szeretném, ha tudnád, hogy nem akarok siettetni semmit. Csak azt szeretném, ha jól éreznéd magad velem. – Elcsuklott a hangja. – Én is félek.

A könnyeim kicsordultak. – Én is – suttogtam. – De talán együtt könnyebb lesz.

Most itt ülök az ablakban, nézem az esőt, és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk újra bízni? Vagy csak menekülünk a magány elől? Ti mit gondoltok? Megéri újra kockáztatni a szívünket, ha egyszer már összetörték?